A metró kigördült az állomásról. Néhány üres ülőhely maradt a leszálló utasok után. Attila két-három lépést tett a kocsi belseje felé, amikor egy fiatal hölgy megszólította.
– Le tetszik ülni?
– Köszönöm nem – válaszolt meglepődve, majd a mosolygó szemekbe nézve hozzátette –, nagyon kedves, bár megmondom őszintén, ez nem esett jól!
– Ne haragudjon, nem akartam megbántani. Igazán nem néz ki öregnek, csak úgy láttam fáradt egy kicsit. Akkor én leülnék, ha megengedi.
– Persze, persze! Haragról szó sincs!
A lány leült, és könyvet vett elő táskájából. Olvasott, de hamarosan felnézett, pillantásuk találkozott. A férfi ekkora már többször végigfutatta rajta tekintetét. Huszonhárom–huszonöt évesnek gondolta, bájos arcát látva már sajnálta, amiért korábban nem nézte meg figyelmesebben alakját. Ahogy ült, semmi kifogást sem talált rajta. Vállig érő szőke haja lágyan keretezte arcát, pólója szolid, de figyelemreméltó domborulatot mutatott, keresztbe tett lábai szép formákat sejtettek. Mintha csak ki nem mondott kívánsága teljesülne, a lány melletti utas leszállt, helye megürült. Attila azonnal odalépett és leült. Egészen közel kerültek egymáshoz, mintha régi ismerősök lennének. A megszólítás természetesnek tűnt:
– Tényleg nagyon kedves volt, nem számítottam rá. Igaz, egyszer már jártam így, úgy látszik, hozzá kell szoknom ehhez.
– Ugyan már uram, ne mondjon ilyeneket. Fáradtnak tűnt, ennyi az egész. Én pedig szívesen ültem le, mert ma még el kell olvasnom legalább kétszáz oldalt.
– Akkor ez csak egy tankönyv lehet. Gondoltam, hogy diák. Egyetemista?
– Igen, de csak a feltétlenül szükséges időt töltöm az egyetemen, mert dolgoznom kell. Most is oda megyek.
– Ilyenkor? Délidőben?
– Egy pizzériában dolgozom, el kell tartani magam és a kisfiam.
– Hát ez hihetetlen véletlen. Éppen azon gondolkodtam, hol kellene ebédelnem, és akkor véletlenül összetalálkozom egy hölggyel, aki egy pizzériába tart. Ne haragudjon, igazán nem akarok tolakodni, de ha jól értem egyedül neveli a kisfiát, közben tanul és dolgozik. Nem lehet könnyű az élete, igazán tiszteletreméltó az akaratereje kedves…
– Zsófi! Zsófinak hívnak.
– Elnézést kérek, én még nem mutatkoztam be, de olyan hirtelen jött ez az ismeretség, hogy szinte el sem hiszem. Kismolnár Attila vagyok, és és… minden elismerésem az öné!
– Köszönöm, de azért ez nem olyan nehéz, amint első hallásra gondolja, mert édesanyám szokott segíteni. Nem is tudom, miért mondom ezt el önnek – bizonytalanodott el Zsófi, és maga sem értette, hogy néhány perces találkozás után miért lett ennyire szimpatikus számára ez a férfi –, bizonyára nem is érdekli.
– Éppen ellenkezőleg! Csodálom önt azért, amit tesz, hiszen egy gyermeket egyedül nevelni még szülői segítséggel sem könnyű.
– Szülői segítség? – gondolkodott és szomorodott el egyszerre a lány – Apámra sajnos nem számíthatok, de hát ez egy hosszú történet.
Attilának felnőtt lánya jutott eszébe, akivel szeretik egymást még a távolból is, de hogy Szilvi mennyire számíthatott rá, hogy ott volt-e mindig, amikor szüksége lett volna az apjára – hát bizony, ha erre gondol, összeszorul a szíve. Zsófira pillantott, aki úgy tett, mintha a könyvébe mélyedne, azonban látszott az arcán, hogy nem olvas. Gondolkodik, talán emlékezik. Véletlenül összeért meztelen karjuk, és egyik sem húzódott vissza. A következő pillanatban Attila már egészen biztos volt abban, hogy képes lenne szeretni ezt a lányt, nem akarja elengedni.
– Zsófi! Ha nem tekinti tolakodásnak és megengedi, szívesen elkísérném, megkóstolnám azt a pizzát, ami önöknél készül.
– Ha egészen biztos abban, hogy ezt akarja, és nemcsak udvariaskodik, akkor örülnék neki. Mondjuk, legyen a nagybátyám a kollégáim előtt. Mégsem mondhatom nekik, hogy felszedtem egy pasit a metrón. Persze akkor – nevetett immár őszinte vidámsággal – tegeződnünk kell, ha nem bánod kedves bácsikám!
*
Zsófi, hogy néhány kedves szót válthassanak, többször visszatért Attila asztalához, aki még sohasem evett olyan lassan. Egyikük sem akarta, hogy elfogyjon a pizza, mert akkor hátha véget ér a varázslat. Nem tudták mi lesz ebből a találkozásból, de valami megmagyarázhatatlan erő úgy vonzotta őket egymáshoz, mint két, ellentétes pólusú mágnest. Akárhogy is húzták az időt, a pizza elfogyott, az üdítő, a kávé is. Attila a lányt nézte, csodálta, ahogy árad belőle a kedvesség, és már pontosan tudta, mit fog tenni. A pénztárnál rendezte számláját, majd – mint egy aggódó nagybácsi – odasétált a másik felszolgáló mellett álló Zsófihoz, akin látszott az aggódás, mert nem tudhatta, mi történik a következő pillanatban.
– Ne haragudj, hogy otthon hagytam a könyvet, tudod az én koromban már feledékeny az ember. Este még visszajövök és behozom. Meddig is dolgozol ma?
– Tíz órakor végzek, Attila bácsi, de jöhetsz előbb is, meghívlak egy jó kávéra – válaszolt megkönnyebbülten a lány, és búcsúpuszit adott a meglepett férfi arcára.
Néhány perccel kilenc óra után Attila megjelent a pizzériában, kezében egy könyvet szorongatott.
– Ugye nem baj, hogy hamarabb jöttem? Nagyon vágytam már egy jó kávéra!
– Persze hogy nem! Örülök, hogy itt vagy, de várnod kell, nekem sajnos még dolgom van.
– Most már akármeddig várok rád! Autóval jöttem, szívesen hazaviszlek.
– Otthon van anyukám, ő vigyáz a gyerekre.
– Tudom, már mondtad. Azt reméltem, a kapuig azért elkísérhetlek.
– A kapuig? Jó, nem bánom! – lett egyre vidámabb Zsófi.
– Amiért ilyen aranyos vagy, szívesen megteszem holnap is, ha elfogadod!
– Na nem, azt már nem! – próbált durcás arcot vágni, majd Attila elképedését látva huncutul hozzátette. – Holnap ugyanis nem dolgozom, sőt holnapután sem, azonban pénteken négykor végzek, ha gondolod…
– Akkor menjünk el vacsorázni, legalább nyugodtan beszélgethetünk.
– Hát, nem is tudom – kérette magát Zsófi, pedig már eldöntötte, hogy igent mond. – Majd megbeszélem a mamámmal. Ha vállalja Leventét, lehet róla szó. Ne aggódj, drága bácsikám! – tette hozzá kacagva, mert a férfi egy kissé elkeseredett arcot vágott.
*
Az étterem szolid félhomályában imbolyogva lobogott a gyertya lángja. Zsófi és Attila egymással szemben ültek. A férfi gyermekkoráról, a lány kisfiáról mesélt. Szemmel láthatóan remekül érezték magukat, megtalálták a közös hangot, vidáman, könnyedén beszélgettek. A pincérek gyorsan és diszkréten, szinte észrevétlenül szolgálták ki őket. Amikor már csak két pohár pezsgő maradt az asztalon, Zsófi egy kis gondolkodás után megszólalt.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze, bármit.
– Szerintem, te egy jóságos tanár bácsi vagy! Eltaláltam?
– Nem szívesen okozok csalódást neked, de nem. Rendőrtiszt vagyok.
– Rendőrtiszt? Akkor én most egy rendőrrel randizom? Hát ez nagyon jó!
– Baj?
– Dehogy baj! Mondom, hogy nagyon jó! Én kedvelem a rendőröket, és érdekel a munkájuk. Milyen területen dolgozol?
– A minisztériumban vagyok tanácsadó – kedvetlenedett el Attila, amit a lány titkolózásnak gondolt.
– Látom, nem akarsz mesélni róla. Nem baj, akkor beszéljünk másról! Most kérdezz te!
– Bármit? – kérdezett vissza Attila, és tekintetében aggódó szeretet látszott.
– Igen, bármit! – válaszolt határozottan Zsófi, mert ráérzett a pillanatra, amely vagy megnyitja, vagy bezárja a barátság és a szerelem kapuját.
– Te egy kedves, aranyos lány vagy, biztosan vannak barátaid, talán párod is. Nem szeretném megzavarni az életedet, a kapcsolataidat. Hidd el, tényleg örömet okoz, ha láthatlak, ha beszélhetek veled, de ha ezt csak udvariasságból teszed egy öreg barát kedvéért, akkor én nem akarom erőltetni. Kérlek, mondd meg, mit szeretnél!
– Olyan barátaim vannak – kereste a szavakat Zsófi –, akiket biztosan nem zavar a mi találkozásunk. Párom pedig nincsen. A fiúk nem kívánkoznak tartós kapcsolatra egy kisgyermekes anyukával, az egy-két éjszakás kalandok pedig nem nekem valók. Bizonyára nem véletlenül találkoztunk! – szinte suttogta az utolsó mondatot, és megfogta Attila kezét. – Azt gondolom, tudnod kell, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Tizenkilenc éves egyetemistaként úgy éltem, mint a többi korombeli lány. Tanultam, sportoltam, buliztam, randiztam, de mindig tudtam, hol van a határ. Testvérem nincsen, szüleim támogattak, bíztattak. Anyámban mindenre számíthattam, és ez a mai napig így van. Apám kicsit régimódi, kicsit katonás, de sokáig jól kijöttünk egymással. Az első vizsgaidőszakban, az egyetem büféjében kávéztunk barátnőmmel. Már éppen menni készültünk, amikor odalépett egy nagyon jóképű fiú, aki ott felejtett tárcáját kereste. Szerencséje volt, a fal mellett, egy szék alatt megtaláltuk. Örömében meghívott bennünket gesztenyepürére. Beáta sietett, én szívesen maradtam. Másnap már együtt ebédeltünk, azután többször találkoztunk. Az ismeretségből szerelem lett, legalábbis részemről biztosan. Sajnos későn derült ki, hogy Géza másként értelmezi a hűséget, a szeretetet. A drámai fordulat akkor következett be, amikor megkért, hogy segítsek ajándékot választani húgának. Egy szép nyakláncot javasoltam, amit együtt vettünk meg. Később rájöttem, valójában egy másik lánynak akart kedveskedni. Szakítottunk. Egy hónap múlva kiderült: babát várok, már a harmadik hónapban vagyok. Megkerestem Gézát, mert azt gondoltam, kettőnk gyermekéről nem dönthetek egyedül, és…
– Ne sírj, kicsim! – simogatta Attila meghatottan, a könnyeivel küzdő lányt. Ne beszélj róla, ha fájdalmas.
– De igen, el kell mondanom neked! Soha nem felejtem el azt a borzasztó pillanatot, amikor elhangzott életem legszörnyűbb két mondata: „Honnan tudjam, hogy az enyém? Hagyj engem békén az ilyen trükkökkel!” Úgy éreztem, elájulok. Szó nélkül sarkon fordultam, nem is tudom hogyan volt erőm lemenni az utcára, és taxit fogni. Az autóban úgy zokogtam, hogy a címet is alig tudtam bemondani. A sofőr el sem fogadta a viteldíjat, haza segített anyámékhoz. Amilyen állapotban voltam, otthon mindent el kellett mondanom, nem tudtam tagadni, színészkedni. Apám őrjöngött, a gyermek elvételét akarta, és bosszút állni Gézán. Anyám próbálta lecsendesíteni, és azonnal mellém állt. Apám nem bocsátott meg! Nem kíváncsi sem rám, sem a gyerekre, mert megtartottam, megszültem, és büszke vagyok rá. Ennek már több, mint három éve.
– Az a Géza, azóta sem törődik vele? Veletek? – forrt a méreg és indulat Attilában.
– Egyszer felhívott. Azt mondta, ha egy apasági vizsgálat bebizonyítja, hogy a gyerek tőle van, akkor hajlandó találkozni velem. Elküldtem a fenébe, azóta nem tudok róla semmit, de nem is érdekel.
– Ez tényleg nagyon szomorú történet, igazán sajnálom. Köszönöm az őszinteséged és a bizalmad, hidd el, soha nem élek vissza vele. Ha megengeded, szívesen segítek neked bármiben. Van ugyan egy felnőtt lányom, de valójában nincs senkim. Egyedül vagyok.
– Ez szinte hihetetlen. Biztosan volt családod!
– Igen. Tizenegy éves házasság után váltam el, majd jóval később, több mint két évig éltem együtt Annával, de szakítottunk.
– Megcsaltak?
– Nem, nem hiszem. Rózsa, a feleségem biztosan nem. Őszinte szerelem volt a miénk. Fél évig jártunk együtt, majd összeköltöztünk, és hamarosan összeházasodtunk. Három évvel később született meg kislányunk, Szilvi. Beosztott nyomozóként dolgoztam, ami komoly kötöttségekkel járt. Rózsa ezeket kezdetben elfogadta. Tudomásul vette, ha tervezett programjainkat le kellett mondani, ha szabadságomat nem a számára is kedvező időpontban vehettem ki, vagy ha meg kellett szakítanom a munkám miatt. Olykor, ha valamilyen nagyobb ügyben dolgoztunk, napokon át csak fürödni és ruhát váltani jártam haza, amit még mindig tolerálni tudott, bár esetenként már éreztem, fogytán a türelme. Amikor osztályvezető lettem, szinte nem volt olyan hét, hogy éjszaka legalább egyszer, de inkább többször, ne szólalt volna meg a telefon, vagy ne kerestek volna személyesen munkahelyemről. Ilyenkor bizony menni kellett, és alaposan megzavartam a család nyugalmát. Ezt már nem tudta elfogadni, és nálunk is, mint oly sok rendőr-családnál, válásra került sor. Nem haragudtam rá, megértettem, hiszen én voltam az, aki a hivatását fontosabbnak tartotta a családjánál. Békésen váltunk el. Kislányunk láthatásában, a vele való találkozásokban megegyeztünk, nevelését, tanulását segítettem, támogattam, bár kétségtelen, nem voltam igazi apuka. Ezt ma már végtelenül sajnálom, de az időt nem lehet visszaforgatni. Szilvi párkapcsolatban él Németországban. Örülünk egymásnak, ha találkozunk, ma is segítem, támogatom. Rózsa válásunk után másfél évvel férjhez ment egy kollégájához, ma is boldogan élnek, időnként velük is találkozom. Nincs harag közöttünk.
– És Anna?
– Anna teljesen más volt, mint ahogy kapcsolatunk is. Szerettük egymást, de közös életünkben a racionalitásnak legalább akkora szerep jutott, mint a szeretetnek. Már megyei főkapitány voltam, amikor megismertem a csinos üzletasszonyt. Mind a ketten túl voltunk egy házasságon, egy váláson, a földön jártunk, elfogadtuk a másik hivatását, munkáját. Sosem beszéltünk házasságról, sírig tartó hűségről. Nem akartam magamhoz láncolni, hiszen tudtam, az én munkahelyi körülményeim bármikor megváltozhatnak. Anna határozottan élvezte a beosztásommal járó protokolláris kötelezettségeket, a megkülönböztetett bánásmódot. Imádta a társaságot, a rendezvényeket, bálokat, mindig tündökölt, igazán büszke lehettem rá, mint ahogy az is voltam. Egy napon – számomra teljesen váratlanul – felrendeltek a minisztériumba. Mintha csak előre láttam volna sorsomat, a Machbet-i jóslat beteljesedését, indoklás nélkül felmentettek beosztásomból.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy megjósolták leváltásodat?
– Nézd Zsófi, még soha senkinek nem beszéltem erről, amit most elmondok neked. Nyomozócsoportot vezettem sok-sok évvel ezelőtt, amikor súlyos bűncselekmény tetteseit kellett felderítenünk. Valaki vagy valakik kiraboltak, és életveszélyesen bántalmaztak egy faluban élő idős házaspárt. Az elsődleges gyanú egy cigány fiatalemberre terelődött, akit szemtanúk láttak hajnalban a ház körül, amint sietve távozott onnan. Őrizetbe vettük, kihallgattuk. Ijedt, zavaros válaszaiból azért összeraktam egy számomra hihető verziót. A fiú valóban járt hajnalban a házban, ahol fát szokott vágni az öregeknek. Aznapra is azt beszélték meg, és mivel általában kávéval, vagy teával várták, most is bátran benyitott. Amikor az előszobában meglátta a vérben fekvő férfit, megijedt és elszaladt. Hittem neki, mégis, elsősorban saját érdekében, néhány napig fogva tartottuk. Már másnap reggel megjelent a nagymamája, és mindenáron beszélni akart velem. Arról győzködött, hogy biztosan nem az unokája a tettes, mert sosem lenne képes ilyesmire, viszont ő tudna nekünk segíteni. Máskor is elfordult vele, hogy előre meglát, megérez eseményeket, vagy látni véli a jövőt. Nem vettem komolyan, de hagytam beszélni. Azt mondta, álmában látta a házat, ahol a bűncselekmény történt. Három ember ment be, az egyikük kövér volt, egy másik pedig botot tartott a kezében. Vízfolyást és autózúgást is hallott. Kissé elképedtem, ugyanis a helyszínen valóban találtunk egy véres kampósbotot, és egy felborult poharat az éjjeliszekrény mellett, ahol még mindig vizes volt a szőnyeg. Nem akarom részletezni a munkánkat, a lényeg az, hogy elkaptuk az elkövetőket, akik tényleg hárman voltak. Valóban autóval érkeztek és távoztak, a kampósbottal bántalmazták a házaspárt, és tényleg kiborult egy pohár víz a dulakodás közben.
– Ez ijesztő!
– Várjál, még nincs vége. Az öregasszony ismét felkeresett, hálálkodott, és azt kérte, had’ jósoljon nekem. Mielőbb szabadulni akartam tőle, ezért beletörődtem. Többek között azt mondta, hogy vízparti várban fogok lakni, ahonnan majd két fehér galamb repül ki. Aztán látott engem hegycsúcsról lefelé gurulni egy szakadék felé, amint megakadok egy fenyőfában és megmenekülök. Nos, hamarosan a városon átfolyó patak mellett, a Vár utcában kaptam lakást, ahonnan később Rózsa és Szilvi elköltözött. Ők voltak az elrepülő galambok. Főkapitányként lehettem a hegycsúcson, aztán tényleg gurultam a szakadék felé. Már csak a fenyőfának nem látom semmi értelmét.
– Ha mindezt nem tőled hallanám, el sem hinném, annyira hátborzongató!
– Pedig igaz. Felmentésem után tanácsadói megbízást kaptam, ami lényegében parkoló-pálya. Nagyon rosszul érintett, én szégyelltem magam mások helyett. A jelképes munkám Budapestre szólított, de amúgy sem szívesen mutatkoztam korábbi környezetemben, kerültem az embereket. Semmi kedvem sem volt magyarázkodni. Annával is lazult kapcsolatunk, érezhetően nem tetszett neki az új helyzet, hiányzott a korábbi jókedv, a nyüzsgő élet. Lassan megváltozott. Többször nem reagált közeledésemre, gyakrabban járt el otthonról különböző programokra, és nem volt olyan bizalommal hozzám, mint korábban. Éreztem, kapcsolatunk nem fog sokáig tartani. Karácsony és szilveszter között elképesztő módon felgyorsultak az események. Az ünnep második napján, délután, a nappaliban olvastam, Anna az étkezőben tett-vett valamit. Telefonja a mellettem lévő dohányzóasztalon feküdt. Jellegzetes csörgésére önkéntelenül is odapillantottam. Jól láttam a kijelzőt, amelyen a számomra ismeretlen „Máté” név jelent meg. Anna odajött, felemelte telefonját, kiment a konyhába, és magára csukta az ajtót. Hosszasan beszélt, és észrevehetően zaklatott volt, amikor visszajött. Leült a fotelbe, hosszasan rám nézett, mint aki búcsúzik.
– Ugye elment, elhagyott? – kérdezte együttérzően Zsófi
– Igen, de becsületére váljon, nem kertelt, nem hazudozott, hittem neki. Elmondta, hogy napok óta szeretne velem beszélni, de a karácsony közelsége miatt egyszerűen nem tudott belekezdeni. Garadnai Mátéval régóta baráti viszonyban vannak. Nem találkoztak rendszeresen, de folyamatosan tartották a kapcsolatot. Két hónappal azelőtt együtt ebédeltek. Sok mindenről beszélgettek, majd Máté, aki felesége halála óta egyedül él, váratlanul házassági ajánlatot tett. Nem kért azonnali választ, csupán egy újabb találkozás lehetőségét. Azon megerősítette szándékát, érzelmi okokat és észérveket sorakoztatott fel. Anna – elmondása szerint – hosszasan vívódott, amíg meghozta döntését. Velem közölte először: feleségül megy Garadnai Mátéhoz! Megköszönte az együtt töltött éveket, biztosított arról, hogy mindig is szépen fog emlékezni rám, majd kilépett az életemből. A szilvesztert már egyedül töltöttem, január elsején pedig új életet kezdtem. Nem haragudtam rá, megértettem őt. Már nem tudtam megadni azt, amire szüksége volt a boldogsághoz.
– Nagyon jó ember vagy, tényleg nagyon jó ember!
– Így is lehet mondani, rám nézve talán ez a legbarátságosabb változat – sóhajtotta Attila a múltba tekintve, és megcsókolta Zsófi kezét.
A taxiban mindketten hátra ültek. Zsófi szorosan a férfihez simult, fejét vállára hajtotta. Fogták egymás kezét, és meghatottan hallgattak. A csendet a lány remegő hangja simogatta meg.
– Nagyon régen volt ilyen gyönyörű estém, de az is lehet, hogy még sohasem. Most mégis arra kérlek, ne szállj ki velem az autóból, ne búcsúzkodjunk, mert nincs hozzá erőm, és nem is akarok búcsúzkodni. Egy kis időt adj nekem, hogy átgondoljam ezt a bódító helyzetet. Esküszöm keresni foglak, mégpedig nem sokára.
*
Attila képtelen volt munkájára figyelni. Íróasztalán több akta hevert, számítógépének képernyője már régen elsötétült, legalább fél órája nem érintette a klaviatúrát. Ujjai között egy ceruzát pörgetett, de észre sem vette. A tegnap este elhangzottakon gondolkodott. Szerencsésnek érezte magát, amiért rátalált Zsófira, boldognak, amiért a lány kedves hozzá, és szereti. Igen, szereti! Ebben egészen biztos volt, de oly sokféle szeretet létezik. Képtelen volt eldönteni, hogy Zsófi vajon hogyan szereti őt. Apát vagy barátot keres benne, esetleg társat és szerelmet? Ő erre vágyott, mindent megtett volna érte, de várt, várakozott, nem akart betörni a lány életébe. Attól sokkal jobban szerette, és azt is tudta, hogyan. Másképpen, mint Annát. Szerelmes lett ötvennyolc évesen, amit korábban el sem tudott képzelni. Minden percét Zsófi arca, hangja, illata töltötte ki, érezni vélte érintését, csak le kellett hunynia szemét. Ekkor eltűnt minden gát, eltűnt minden aggodalom, a harminchárom év korkülönbség, csak ölelte és csókolta álombéli szerelmét. Aztán rátört a józanság, és közel állt a kétségbeeséshez. Gondolataiból telefonjának hangja riasztotta. Zsófi kereste.
– Szia Attila! – szólt bele szomorkásan a lány
– Szia Zsófikám! Olyan bánatos a hangod, csak nincs valami baj?
– Nem, azaz… szóval, ráérsz most egy kicsit?
– Hát persze te drága, hallgatlak!
– Alig aludtam az éjjel. Annyira szép volt a tegnap este, képtelen voltam megnyugodni. Feküdtem az ágyban, és rád gondoltam, magamra, kettőnkre. Úgy terveztem, ma este mindenképpen találkozom veled, mert fontos dolgokat szeretnék mondani. Nagyon szomorú vagyok, amiért ezt mégsem lehet. Édesanyám telefonált néhány perccel ezelőtt. Sajnos lebetegedett, nem tudja vállalni Leventét. Évi, a barátnőm, akivel közösen béreljük a kétszobás lakást, és aki segíteni szokott ilyen esetekben, elutazott. Nem tudom kire hagyni a kisfiamat, pedig ma dolgoznom kellene. Attól tartok kirúgnak, ha nem megyek be, pedig nekem kell ez az állás. Most tehát ott tartok, hogy se dolgozni nem tudok menni, se veled találkozni.
– Na várjál csak! Én szabaddá tudom tenni magam. Ha megbízol bennem, szívesen vigyázok a kisfiadra, és akkor el tudsz menni a pizzériába.
– Nagyon aranyos vagy, de nem ilyen egyszerű a helyzet. Nem csak vigyázni kell rá, hanem vacsoráztatni, fürdetni, mesélni, altatni, csupa anyaprogram.
– Ebben tévedsz! Hidd el, mindent meg tudok oldani, persze csak akkor, ha Levi elfogad, ezt nem láthatjuk előre.
– Tényleg megtennéd? Tudnod és érezned kell, hogy mennyire bízom benned. Akkor azért nem reménytelen a helyzet. Levente nagyon barátságos, okos kisfiú, ha néhány órát hármasban töltenénk, utána bizonyára elfogadna. Ha esetleg mégsem, még mindig telefonálhatsz és rohanok haza.
– Akkor mire várunk? Irány az ovi! Még ebéd előtt odaérünk.
Zsófi szorongva, nem kis aggodalommal nyitott be az óvodába. A gyerekek éppen az udvarra készültek. Levente észrevette anyukáját, szinte repült a karjaiba.
– Anya! De jó, hogy ilyen hamar jöttél! Megyünk haza?
– Igen kicsim! Mondanom kell neked valamit. Nem egyedül jöttem, itt ez a bácsi… – kezdte akadozva, de nem tudta folytatni, mert a kisfiú kirobbanó örömmel a szavába vágott.
– A nagypapám! Tudtam, hogy el fog jönni! Papa, papa! – kiáltotta boldogan és máris Attila nyakában csüngött.
A váratlan jelenet meghatotta Zsófit, könnyeket csalt a szemébe. Attila sem tudott megszólalni, nem sok kellett ahhoz, hogy kövesse a példát. A kisfiút magához ölelte, nagyokat lélegzett, próbálta leküzdeni elérzékenyülését. Nem tudta mit mondjon, mit tegyen. Zsófi elkérte Levit, össze-vissza puszilgatta, majd, öltöztetni kezdte, közben kedvesen győzködte.
– Igyekezzünk kisfiam, mind a hárman hazamegyünk. Attila bácsi nagyon szeret bennünket, segíteni fog nekünk, de nem ő a nagypapa. Majd otthon mindent megbeszélünk!
– Jó, de foghatom a papa kezét? – kérdezte Levente, mint aki nem is hallotta anyukáját.
– Igen foghatod, akár mehetünk is! – törődött bele Zsófi a helyzetbe, és csak reménykedett egy otthoni jó megoldásban.
Amikor hazaértek, Levente a játéksarokba hívta Attilát, akit szemmel láthatóan azonnal befogadott kis lelkébe. Büszkén mutogatta autóit, legóit, és legnagyobb kedvencét a kiskutyát, az alvós barátját. A férfit továbbra is nagypapának szólította, ezért a felnőttek úgy gondolták, mindenképpen meg kell beszélni vele ezt a helyzetet. Nem akarták becsapni. Nehéz feladatnak tűnt. Hogyan lehet egy kisfiúnak elmagyarázni a bonyolult családi viszonyokat, aki tegnap még anyukáját akarta feleségül venni, és aki óvodás társai szüleit, nagyszüleit látva egyre többször kereste saját apukáját, nagypapáját. Eddig megelégedett azzal, hogy „messze vannak, majd később biztosan eljönnek”, de most, Attila megjelenése nem várt helyzetet teremtett. Nem bánták, szemükkel egymást biztatták: „Kezd el! Mondj valamit!” Attila úgy gondolta, ez a férfiak dolga, és megfontoltan belekezdett a beszélgetésbe.
– Hallottam anyától, hogy szegény nagymama beteg lett, és nem tud eljönni hozzád. Biztosan szomorú, amiért ma nem láthat benneteket.
– Én is szomorú vagyok. Sokat játszik velem, ha itt van.
– Azt tudod, hogy amikor anya kicsi volt, a nagymama vele is sokat játszott, mert anya a nagymama kislánya?
– Persze, már mesélték.
– Én nem ismertem anyukádat amikor kislány volt, mert nem én vagyok az apukája. És, ha nem én vagyok az apukája, akkor nem lehetek a te nagypapád! Érted kicsim?
– Értem. Akkor ki vagy?
– Attila bácsi vagyok, aki nagyon szereti anyukádat, és téged is!
– Akkor legyél az apukám! Nekem nincsen apukám!
– Az apukád? – nyelt nagyot Attila, mert a kisfiú kimondta legtitkosabb vágyát. Félve nézett Zsófira, aki elpirult, lesütötte szemét, de nem tiltakozott.
– A Balázsnak is öreg apukája van, de nagyon szereti!
– Melyik Balázsnak? – kérdezte a férfi, hogy időt nyerjen a válaszra, hogy gondolkodjon.
– Hát, akinek teherautó a jele!
– Neked mi a jeled? – hangzott az újabb időhúzó kérdés, ami regénybe illő fordulatot hozott.
– Fenyőfa. Anya választotta.
– Fenyőfa? – A felnőttek döbbenten néztek egymásra, mert mind a kettőnek a jóslat jutott eszébe. A fenyőfa értelmet kapott! Hosszú másodpercekig nem tudtak megszólalni, csak fogták egymás kezét. Levente nem értette a csendet, hiszen részéről ez a beszélgetés befejeződött.
– Akkor most ki játszik velem? – kérdezte.
– Majd Attila bácsi! – válaszolta anyukája. – Addig én készítek egy gyors ebédet, mert hamarosan mennem kell dolgozni. Ketten maradtok itthon, remélem minden rendben lesz, szófogadó kisfiú leszel, büszke lehetek majd rád!
*
Zsófi nem sokkal tizenegy óra előtt ért haza. Csendesen nyitotta az ajtót, várta Attila köszönését. Semmi nem történt. Se egy hang, se egy mozdulat. Szobájuk ajtaja résnyire nyitva volt, kiszűrődött a kicsi lámpa fénye, amelyet mindig égve hagyott, amíg Levente el nem szenderült. Óvatosan benyitott, és aznap másodszor telt meg a szeme könnyel. Attila a földön aludt, minden bizonnyal kényelmetlen pózban, mert keze benyúlt a kiságy rácsain, mutató ujját Levente fogta. A kisfiú másik kezével a kutyust ölelte, mosolygott álmában. Édesanyja hosszasan nézte őket. Már biztosan tudta, szereti ezt a férfit, gyöngédséget, bizalmat, biztonságot érez mellette, vele akar élni! Halkan belépett a szobába, hálóinget, fürdőköpenyt vett magához, majd a fürdőszobába távozott. Amikor visszament, Attila mellé térdelt, finoman simogatta, ébresztette. Ujját a szájára téve csendet kért, és maga után húzta az ébredező férfit az előszobába.
– Köszönöm neked a segítséget, nagyon aranyosak voltatok. Késő van, ha gondolod, itt maradhatsz éjszakára. Éva szobája üres. Törülközőt, ágyneműt tudok adni, pizsamát sajnos nem, de majd megoldjuk valahogy – mosolygott szégyellősen, és ellenállást nem tűrő kedvességgel tolta be Attilát a fürdőszobába.
A férfi nem ellenkezett. Egész teste remegett, a régen érzett izgalom teljesen hatalmába kerítette. Zuhanyzás után fürdőlepedőbe burkolózva lépett ki, és a nyitott ajtón át látta, hogy a másik szobában, a franciaágyon két nagypárna, két kispárna, és két könnyű takaró várakozik. Zsófi hozzálépett, már csak az áttetsző hálóingét viselte. Gyönyörű volt, haját hátul összefogta, szemei csillogtak a vágyakozástól.
– Emlékszel mit kértem tőled azon a csodálatos estén? Időt a gondolkodásra, és azt, hogy ne búcsúzkodjunk. Már nem kérek időt, és búcsúzkodni sem akarok, csak hozzád bújni! Nem úgy, ahogy a taxiban. Attól sokkal, de sokkal jobban!
Hozzászólások