Rettegve ébredt. Nem voltak illúziói az induló hétfővel kapcsolatban. Szokványos novemberi reggel, amely soha nem akar megvirradni. Nyűgös hétkezdés, szürke, fáradt, szinte utcára lök a kényszer, és a folytatás sem tartogat csodákat. Nem érti, miért válik hirtelenjében ellenségévé minden, amihez hozzányúl. A kávéfőző rásziszeg, forró gőze a kezét égeti, a csap jéghideg vizet fröcsköl a pizsamájára, a vajas kenyér arccal a padlóra esik, és a kés egészen kicsit megvágja a mutatóujját. A tálca, amelyen reggelijét egyensúlyozza, hirtelenjében csúszós lejtővé változik, és a kávéscsésze meg a tányér elindul megállíthatatlanul, a gravitáció megteszi a hatását.
– Vannak ilyen napok – konstatálja sóhajtva, – vannak ilyen reggelek, miközben egyik kezében a seprűvel, másikban a felmosóronggyal egyensúlyoz a porceláncserepek között, és farkasszemet néz a fekete folttal, a kétségbeejtő kávétócsával… igen, kezdheti elölről az egészet.
– Rossz ómen! – fut át az agyán, a homlokán hosszú sorokba rendeződnek a ráncok, a szemöldöke kúpos ékezethez hasonló hegyes ívbe rándul. Valami furcsa remegés szalad át az ujjain, balkarjába kíméletlen görcs csimpaszkodik, a szíve kalimpálni kezd, meglódul és őrült dobogásával szinte átüti a köntösét. Lassú verejtékcseppek indulnak el a haja tövéből, ráérősen gurulnak végig a homlokán, majd szemébe csípnek élesen, fájdalmasan. Nem győzi öklével dörzsölgetni. Rémülten roskad a székre.
– Mi ez, mi történik velem?- kérdi kétségbeesetten. Úgy tűnik, mintha megmozdulnának a falak, közelednek és távolodnak, szétválnak és összeolvadnak.
– Vége! – gondolja rémülten –Infarktus… Itt a vég… – lázasan keresi a telefonját, de sehol sem találja maga körül, hiába tapogat körbe-körbe. Egy dolgot határozottan tud, azt, amit az életösztön súg neki. El kell jutnia az ajtóig, mindenáron. A folyosó valószínűtlenül hosszúnak tűnik, torz arányai félelemmel töltik el, ismeretlen, szűk és végeláthatatlan járat, mint a kórházi folyosók, torz formájú járólapok, homorú falak, amelyek állandóan változtatják alakjukat. Megnedvesíti az ajkát, megragadja a szék peremét és óvatosan leereszkedik a járólapra. Iszonyú félelem markolja meg a mellkasát, mintha összenyomnák az egyre közeledő falak. Kúszni kezd, verítékcsíkot húzva maga után, béna, erőtlen tagjai nem engedelmeskednek. Lába élettelen sellőfarok, karja meg-megbicsakló, akarattalan nyúlvány, amely nem segíti a haladásban. Vergődése közepette oldalra tekint, és a tükörben megpillant egy félelmetes, felismerhetetlen lényt, egy szürke masszát, két óriásira tágult pupillát, majd egy beesett, holtsápadt, verejtékező hüllőbőrrel borított arcot. Ő lenne az, vajon tényleg ő az, vagy aki eljött érte? Halálfélelem bénítja tagjait, úgy érezi, soha nem érheti el az ajtót, amely mint a pokol óriás kapuja, magasodik fölé.
– El kell érnem a kilincset, el kell fordítanom a kulcsot…, mert ha nem, senki nem tud majd a segítségemre jönni. – A páncélozott biztonsági ajtó számos lakótelepi lakás elengedhetetlen tartozéka, amely távol tartja a betörőt (állítólag), de egyedül élő személyeknél, eszméletvesztés esetén, a mentőst és az orvost is. A jól beágyazott monstrumot a tűzoltóknak kell kivágniuk a falból, ha vészhelyzetben be kell hatolniuk a szobába. A fiai ragaszkodtak ahhoz, hogy ilyen ajtót rendeljen, mert a távollétük alatt biztonságban szerették volna tudni őt. Persze évekkel azelőtt még senki sem gondolt arra, hogy az az ajtó, amely megvédi a betörőtől, nem óvja meg az ájulástól, a haláltól.
– El kell érnem azt a kilincset… mert… mert ki tudja, mikor fognak rám találni, ha vége…
A rémület mintha váratlanul erőt adott volna neki, egy hirtelen mozdulattal térdre emelkedik, majd megragadja a kilincset… Az adrenalin löket rejtélyes hatása alatt, szinte önkívületi állapotban elfordítja a kulcsot és úgy tépi fel az ajtót, mintha az élete múlna rajta. Hátracsapja a döndülő ajtószárnyat, és önkéntelenül, kontrolálhatatlanul egy hatalmas sikoltás tódul fel a torkán, megtölti a szájüregét, szétfeszíti a fogait, és… és… és…
Nem sikoltott. Feláll. Végigsimítja a homlokát, a haját. Szétnéz. A lépcsőházban senki. A szomszéd ajtó mögött szokásos reggeli neszek. Vízcsobogás, egy zeneszám foszlányai, kávé- és rántottaillat, kisgyermekgügyögés, egy kérdés, amelyből csak egy-két szó jut el a füléig, egy válasz, amely csak foszlányokban érthető.
– Kész már a reggeli, szívem? – kérdi egy mély férfihang. A felelet vidám, csicsergő. Nevetés hallik, majd önfeledt füttyszó lebeg a melódia hátán…
– Élek. – állapítja meg lakonikusan, miközben végigtapogatja karjait, nyitogatja, ökölbe szorítja ujjait, majd ellazítja kézfejét. Szíve nyugodt ritmusban dobog, szépen, kiegyensúlyozottan. Hirtelen kinyílik a szembe szomszéd ugyancsak páncélozott ajtaja, és egy döbbent szempár kíváncsian szegeződik rá, amelyben még mindig ott bujkál az előbbi vidám házastársi évődés emléke.
– Baj van, szomszédasszony? – kérdezi kíváncsian a fiatal nő.
– Á, dehogy! – válaszol kissé erőltetett derűvel, bár őt magát is meglepi ez az idegenül csengő, hamis válasz – Dehogy, csak mintha kopogott volna valaki, tudja, rossz a csengőm. – A fiatalasszony, mielőtt becsukná az ajtót, aggódó hangon még hozzáteszi:
– Szóljon, ha valami gond van!
Mosolyogva megköszöni, finoman szabadkozik, hogy szétoszlassa a fennmaradó kételyeket, majd ő is becsukja az ajtót. Megszokásból kétszer is ráfordítja a kulcsot, majd hirtelen mégis kinyitja. Bemegy a szobába és tétován ereszkedik le a fotelba. Olyan idegen minden, ő maga is olyan idegen, hideg, ismeretlen. Előtte egy egész hét, a rá leselkedő gondok, számos megoldásra váró feladat!
– Mi volt ez?- töpreng – Mi történt? Még soha ilyen…, még soha… Vagy mégis… múltkor ott a sorban… a kasszánál…az a kézremegés… az a verejtékezés… amikor nem találta a pénztárcáját, pedig tudta, hogy a táskájában van… amikor nem bírt megszólalni, elfelejtette a kártyakódot, elrontotta a számokat a beütésnél….Igen, talán mégis akkor kezdődött, ott azon a hétfő reggelen… ez a …. a… PÁNIK!
Hosszan ízlelgeti a szó idegennek tűnő, rövid, pattogó, parancsoló hangzását. Az egymáshoz nem illeszkedő mély és magas magánhangzó kakofóniája, baljós nyikorgás… mint a fűrész foga alatt kettétört ág, csikorgó fogaskerekek, reccsenő gerinc… Borzongás fut végig a hátán, felugrik és gyorsan elindul a fürdőszoba irányába.
Hozzászólások