Üzenetet hozott a postagalamb az Üveghegyen túli szél zúgatta nagyerdőbe. A Télapó üzent, hogy az Északi-sarkon megolvadtak a jéghegyek, olvadnak a hóborította bércek, és elöntötték a síkságot a megáradt gleccserfolyók. Ilyen körülmények között nem tud elindulni a rénszarvas húzta szánnal, hogy az egész Földet körüljárva egyetlen éjszakán ajándékozzon meg minden gyereket. Éppen ezért úgy döntött, hogy áthelyezi a székhelyét az Üveghegyen túli szél zúgatta nagyerdőben, az ősvadon háborítatlan ősfái közt virágzó Brillkirályságba. Bízik benne, hogy Leo császár és udvartartása megtiszteltetésnek tekinti és teljes uralkodói súlyával támogatja ezt az elhatározását.
Leó, a császár kettőt hümmentett az üzenet hallatán, aztán kivette a postagalamb csőréből a neki küldött apró ajándékot, azt a kis brillkövet. Az volt ráírva, hogy ez csak egy kis előzetes minta az ünnepi ajándékból. A két ujja közé csippentette, úgy nézegette, mustrálgatta, megmérte a fénytörés szögét. Aztán beleillesztette a sörényébe, és atyáskodva megsimogatta a galamb tollát, miközben kedveskedve mondta: „tubi-tubi”. Ezzel a hírrel akár repülhetett volna vissza a madár, ha nem nyit be a trónterembe Tigris, a kancellár. De bizony benyitott, és azonnal kiszúrta a brillt.
‒ Nem tagadom, jól áll felségednek ez a kis csecsebecse ‒ mondta irigykedve ‒, de az én csíkjaim között is elférne egy-kettő.
‒ Ez nem az, amire te gondolsz, kancellár uram! ‒ mordult rá az oroszlán. ‒ Csupán a fiamnak, Leó hercegnek egy kis előzetes ajándék a Mikulástól.
‒ Mikulás? ‒ kapta föl a fejét a tigris. ‒ Ha jól emlékszem, ez a madár az előbb még a Télapóról fecserészett. Merthogy nálam is járt, mielőtt még hozzád bebocsátották volna, uram. És nem is postagalamb, hanem kacagó gerle. Ez a fapados járat. Olcsóbban repül, mint a másik. Ezek után követelem, hogy én is kaphassak elő-ajándékot, és vizsgáltassuk ki a nyomkereső farkassal, ki is tulajdonképpen ez a nemzetközi szélhámos, aki Mikulásnak adja ki magát, és szárnyas rénszarvasokkal húzatja a szánkóját!
‒ Felőlem akár ki is vizsgáltathatod ‒ bődült el mélabúsan a császár ‒, de a brillt ugyan vissza nem adom! Vitatkozzatok, ócsároljátok egymást kedvetekre, a végén úgy is az lesz, amit én elhatározok.
A kancellár úgy gondolta, hogy meggyőzte a császárt, akár népgyűlést is összehívhat. Most majd jól megmondhatja a magáét a rókának, aki a múltkor is azzal vádolta, hogy elorozta az orra elől azt a sánta tyúkot. Azt viszont elfelejtette az a ravaszdi, hogy azért sánta az a tyúk, mert hajkurászás közben ő törte el a lábát. No, hát akkor ki kit jelentsen föl?
Össze is hívták a népgyűlést a Tigris parancsára. A szónok elmondta, ki is az a gyermekeink jótevője, aki bebocsátást kér Brilliába. A kérdés az, hogy befogadják-e a szél zúgatta nagyerdő fái közé, vagy sem.
‒ Ez az a szent, aki Myra püspöke volt a római Lycia tartományban? ‒ kérdezte a vadló. ‒ Egyszer engem is be akartak fogni a hintója elé, de sikerült meglógnom. Állítólag a csikómnak is akart hozni szénát, mert akkor éppen ínséges idők jártak azon a környéken, de inkább átúsztunk a folyón, mert a túlpart füve zöldebbnek látszott.
‒ Butaságokat beszélsz ‒ torkollta le a nagyagancsú szarvasbika. ‒ Lappföldön nincsenek is lovak. Én legalábbis nem találkoztam velük. Rénszarvasok húzzák ott a szánkót. Hintó a hóban? Nem vagy te százas, barátom…
‒ Én már láttam valahol ezt a képen lévő úriembert ‒ mondta elgondolkozva a vándorkeselyű. ‒ Ha jól emlékszem, Nevadában mutatták be nekem egy befektetőknek rendezett partin. Sok jómódú üzletember találkozott ott. Arra már nem emlékszem, hogy ő konkrétan miben utazott. Valami Santa Claus néven mutatkozott be. Ittunk is együtt valami finom koktélt. Igen, már dereng valami. Azt mondta, hogy különben az Északi-sarkon él, és csak így karácsony tájékán szokott kimozdulni otthonról. Kilenc repülő szarvassal utazik, és egyetlen nap alatt körbejárja a világot. Kértem is tőle a szarvasok licencét, de azt mondta, nem eladó. A szánkóját megvehetem, de a szarvasokat nem adja. Fura egy pasas. Azt híresztelik róla, hogy a kéményen is képes bemászni a házba. Igaz, nem lop el semmit, csak a zoknikba rakja az ajándékát. Teheti, mert a világ egyik leggazdagabb polgára.
‒ Hiszem, ha látom ‒ törölgette a könnyeit a vadlúd. ‒ Tavaly ősszel is jöttek a rokonok észak felől. Azt mondták, délre húzódnak, ahol enyhébb a tél. Megszántuk őket az asszonnyal, befogadtuk az egész csapatot a legelőnkre. Azt mondták, csak egy hétig maradnak. Úgy is volt, csak közben összeszűrték a levet a tojómmal. Aztán egyik reggel huss, szárnyra kaptak, én meg itt maradtam a kislibákkal egyedül. Még csak egy tiszteletkörre se méltattak. Ajándék? Ugyan, ne nevettessetek! Egész télen mezítláb csúszkáltunk a jégen a gyerekekkel.
‒ Hát bizony, egy jó pár meleg csizmácska nekem se jönne rosszul ‒ sóhajtott föl a cinege.
‒ Így nem megyünk semmire ‒ jelentette ki a Tigris. ‒ Ki tudja hitelt érdemlően bizonyítani, hogy ki ez az állítólagos Télapó?
‒ Télapó? ‒ kurjantott nagyot az öreg varjú. ‒ A kollégiumban a legfiatalabb diák alakította a szerepét. De hát ez még a vallásháborúk idején volt… Még hogy apó! Ősz paróka kecskebőrből, a vállán suba meg puttony. Ennyi. Alig egy hónappal előbb még a szüreten hordták abban a puttonyban a szőlőt.
‒ Én láttam őt személyesen ‒ düllesztette ki a mellét a dolmányos varjú. ‒ Éppen a reptér közelében bóklásztam, amikor leszállt vele a gép, és egy vén finn pasas lépdelt le a lépcsőjén. Népes küldöttség fogadta, és úgy szólították, hogy Joulupukki. Ez az igazság, higgyetek nekem!
‒ Nézegetem én is a fotóját ‒ dörmögte a medve ‒, de akármit is mondotok, nekem ő a Gyed Maróz, aki Szibériában lakik, és újévkor kopogtat be a gyerekekhez. Jó szándékúnak mondják, de a fene tudja… A szomszédomról is azt hittem, hogy rendes ember…
‒ Bizony ám, én már senkinek se hiszek ‒ károgta Varjú néne. ‒ Amíg ez a Mikulás vagy mi a szösz osztogatja az ajándékokat a jobbaknak, addig a krampuszok meg virgáccsal verik a többi gyereket. Ki mondja meg nekik, hogy ki volt a jó, meg ki volt a rossz? Az enyémeket is megverték, mert fekete tollúak. Biztosan ezért bántották őket, mert más hibát nem találhattak bennük.
Erre aztán kitört a hangzavar, lett nagy csetepaté. A kakas például úgy belevágta a sarkantyúját a ló oldalába, hogy a szél zúgatta nagyerdő széléig szaladt. Mire véget ért a népgyűlés, három konténer kitépett szőrt, tollat, meg egyéb hulladékot kellett eltakarítaniuk az utcaseprőknek.
‒ No, mi a végeredmény? ‒ kérdezte kuncogva a császár.
‒ Az, amit te mondasz uram ‒ hajlongott előtte a kancellár. ‒ Bölcsességed előtt meghajlik a nép.
Hozzászólások