(K. Attilának, a notórius karzatszökevénynek, nagy-nagy szeretettel)
Este fél hatkor csörgött a telefonom. Woody Allen volt a vonal túlsó végén.
– Figyelj, Sanyi, mit szólnál este színházhoz? Megy a „Játszd újra, Sam!”, kíváncsi lennék rá, de valahogy nincs kedvem egyedül menni.
– Woody, tudod, hány óra van?! Lehet még kapni jegyet egyáltalán?
– Igen. Most néztem meg a neten, a karzaton van néhány hely. Nos?
– Nincs időm hazamenni, hogy átöltözzek.
– Ugyan már, hétköznap a karzatra nem kell kiöltözni.
Egy óra múlva fent a karzaton szinte senki se ült, csak mi ketten. Majd a kezdés előtt öt perccel nyílott az ajtó, és egy komplett gimnázium rohamozta meg a székeket körülöttünk. Woodynak irgalmatlanul megfájdult a feje a lármától, és attól, hogy a fiatalok rajtunk keresztül jöttek-mentek, szelfiztek, csókolóztak.
– Én egyszerűen nem bírom ki itt – mondta Woody –, valahogy le kéne menni a földszínre.
– Ide szól a jegyünk.
– Mit bánom én… de… nem lehet ezt kibírni… te tudsz itt ülni ennyi irritálóan fiatal közt?! Te, figyelj, ott lent a hetedik sor szélén van két szabad hely. Le kéne menni! Jó, nem most, majd ha elkezdődik az előadás.
– Mi van, ha késnek?
– Késnek, késnek… ugyan kik késhetnek a színházból?! Csakis külvárosi prolik. Azoknak meg…
– Én is külvárosi proli vagyok.
– Látod, mégis ideértél időben.
Mikor elindult az előadás, úgy tűnt, hogy a fiatalok kissé elnyugodtak, reméltem, hogy Woody is napirendre tért az első sokk után, de hiába, mert egyszer csak oldalba bökött, és azt mondta, hogy indulás, tegyek úgy, mintha vécére mennék, ő majd követ fél perc múlva, ugyan mi lehet abban, hogy két férfi egyszerre megy vécére? A bioritmust nem lehet szabályozni, egyébként is úgy ismeri a színházat, mint a tenyerét, észrevétlenül fogunk leosonni innen.
– Nem lesz ebből baj?! – kérdeztem aggódva.
– Nézz már le, még mindig üresek székek a hetedikben. Ezek már nem fognak jönni, hidd el!
Elindultunk. Öt-hat perc folyosón bujkálás, lépcsőházakban osonás után benyitottunk a nézőtér földszintjére, és a félhomályban beültünk a kiszemelt helyekre. Itt már nem csak azt láttuk, hogy a színpadon ki a nő, ki a férfi, hanem a színészek mimikáját is élvezhettük.
– Na, ugye milyen könnyen ment? – mondta Woody kényelmesen hátradőlve. – És nézz körül, csupa középkorú, disztingvált fickók vannak itt, és nem idegesítő kamaszok.
Az a házaspár is középkorú, disztingvált volt, akik öt perc múlva – mintegy húsz perces késés után – felbukkantak a közelünkben. Le akartak ülni, de csak félszegen tébláboltak körülöttünk, egyre többször megálltak mellettünk. Éreztem, nagy-nagy baj lesz ebből. Woody azonban ügyet se vetett rájuk, míg nem jött egy irritálóan fiatal és irritálóan jólöltözött srác:
– Uraim, láthatnám a jegyüket? – kérdezte tőlünk.
Erre Woody felmutatta az útlevelét, és azt mondta a srácnak, hogy ő Robert Redford, CIA-ügynök, és nemzetbiztonsági okokból kifolyólag feltétlen itt kell ülnünk. A srác arcán nem látszott semmi érzelem. Azt mondta, hogy ő meg Clint Eastwood, nézőtéri ügyelő. Úgyis nézett ki. Majd még hozzátette:
– Kérem, fáradjanak vissza a karzatra!
Megpróbáltunk nagyon önérzetesen, elegánsan szedelőzködni, Woody még odavettette Clintnek és a későknek, hogy ha bármi történik ezen az estén, ők lesznek a felelősök. Válaszra se méltattak.
Woody a felvonás közepéig bírta a karzaton, akkor újra azzal jött, hogy lent a négyes földszinti páholy üres, igazán lemehetnénk oda, a második felvonásra.
– Én nem megyek sehova – mondtam neki –, nem égek veled többet.
– Jó, jó, az az előbbi helyzet tényleg ciki volt, de most biztosra megyünk, mert ki a fene késne egy teljes felvonást?!
Megfőzött. A szünet után becuccoltunk a földszinti páholyba, Woody kényelmesen felakasztotta a zakóját a fogasra, megnézte magát a tükörben, és helyet foglalt. Odakuporogtam mellé és próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam.
Épphogy elkezdődött a második felvonás, ránk nyitottak. Egy kopasz ürge akart bejönni a feleségével, de nem tudtak, mivel mi bent tartózkodtunk. Elnézést kértek és becsukták az ajtót. Még kétszer ránk nyitottak, Woody nem vette fel a dolgot, én egy kicsit feszengtem. Harmadszorra a jól ismert – Clint Eastwood nevű – srác nyitott ránk.
– Á, Redford úr a CIA-től – mondta, mikor ránk ismert. – Nyomuljanak vissza a karzatra, ha lehet, jó?
Megint fel kellett állnunk. Kifelé menet még megpróbáltam megmagyarázni a dolgot.
– Elnézést – mondtam –, eltévesztettük a helyünket.
– Összekeverték a jobb karzatot a földszinti bal páhollyal?! – kérdezte pikírten a fiú.
– Igen – mondta erre Woody –, mert… tudja… akkora ez az épület, nem ismerem ki magamat, nincs helyismeretem, New Yorkban élek.
– Akkor mért nem oda jár színházba?!
– Tudja, Clint, maga nagyon színpatikus fiatalember számomra, és ezt komolyan gondolom, mert itt van például Sanyi, aki már nem egészen fiatal, és már egyre kevésbé színpatikus. De maga, lelkes, meg minden… Mindig élmény ilyen emberekkel találkozni, higgye el! Egyébként ebben a páholyban négyen is elférnénk.
A srác arca, mint a Tettye sziklái. Semmi érzelmet nem láttam rajta.
– Na, tipli a karzatra!
Újra a folyosókon bujkáltunk, közben Woody megjegyezte, hogy ez a házaspár biztos tegnap nézte meg az első felvonást, ma jöttek a másodikra. Olyan ez, mint egy tévésorozat, csak színházban. Egy Wagner-operát öt nap alatt néznek meg. Nem volt kedvem nevetni. Aztán még kitalálta azt, hogy ő tud egy jó helyet, csak annyi kell, hogy az egyik ablakon kimásszunk, bemenjünk a művészbejárón, úgy viselkedjünk, mintha a színházhoz tartoznánk. Ha ezzel megvagyunk, majd elmegyünk egy oldalfolyosón, átmegyünk egy lépcsőházon, egy lichthofon meg egy függőhídon, és ott is vagyunk, egy olyan titkos helyen, ahol senki se zavar minket, mégis közel vagyunk a színpadhoz.
Nem tudom, miért egyeztem bele, de elindultunk. Egy lépcsőházban leszedtük a falról egy-egy színész portréját, ezeket a képeket álcázásképp az arcunkra rögzítettük, úgy léptünk be a művészbejárón, ahol a portás sápadtan bámult ránk. Később kiderült, hogy véletlenül halott színészek képeit vettük le a falról. A portás azt hitte, kísértetek vagyunk, a sokkhatástól nem tudott szólni.
Jöttek a folyosók, átjárok, az utolsó métereket a titkos helyig teljes sötétségben tettük meg, aztán leültünk egy nagyon kényelmes kanapéra. Amikor hirtelen kigyúltak a fények, akkor láttam, hogy Woodynak teljesen igaza volt, tudniillik nagyon közel kerültünk a színpadhoz, azt is mondhatnám, hogy a színpadon voltunk két színész között egy díszletkanapén. A színészek, amikor megláttak minket, kinyitották a szájukat, de már nem tudták becsukni. Velünk szemben elkerekedett szemű nézők bámultak minket.
– Helló – mondta Woody – kaphatnánk két kólát jéggel?
Nem kaptunk. Helyette jött Clint Eastwood, és eltávolított minket a színpadról.
– Ne haragudjon – mondtam neki –, kissé eltévedtünk a sötétben… Gondolom, most visszakísér a karzatra.
– Dehogy. Most egy olyan helyre viszem önöket, ahol kétségkívül nagyon jól fognak látni.
– Hát ez remek.
Két perc múlva ott ültünk a színház kupoláján, a Géniusz-szobor alatt. Tényleg jól láttunk. Mondjuk a darabot nem, viszont a várost remekül.
– Kíváncsi vagy, mi a vége a darabnak? – kérdezte Woody.
– A vége?! Én még a közepét se láttam, többet voltunk a folyosókon kint, mint bárhol másutt a nézőtéren.
– Nos, az a vége, hogy Nancy elmegy Dickkel a repülővel, tudod: Casablanca. De a reptéren odajön Félixhez egy fiatal lány, aki olvasta a cikkeit a filmes újságban, és így elkezdődik egy csodálatos barátság. Tudod: Casablanca…
– Ez a vége?! Hazug fráter vagy te, Woody. Mindketten tudjuk, hogy nem így megy az életben. Ez olyan mintha Miskolcról jönne egy lány, akivel épp összefutnék a pécsi vasútállomáson, és azt mondaná, minden héten engem olvas a Hetedhéthatárban. Milyen hülyeség ez már!
– Na, persze, a te írásaid aztán életszerűek, mi?! Itt ülsz Woody Allennel a pécsi színház kupoláján. Egy szobor társaságában. Hát milyen novella ez? Berlin felett az ég?! Ne légy már álszent, mindketten tudjuk, hogy megy ez a szórakoztató irodalomban.
– Woody, én fázok. Még jó hogy nem ingbe jöttem, hanem pulcsiba.
– Mondtam, hogy nem kell kiöltözni a karzatra.
Hozzászólások