Végre itt! – sóhajtott fel Johanna a ház titkos toronyszobájában. Körülnézett a szűk lyukban. Az elképesztően sivár és szürke falak között egy betonból készült asztalforma és egy keskeny betonpad ormótlankodott.
Az asszony leült a padra és bámult maga elé. Hogyan is került ide? Mi kényszerítette az önkéntes száműzetésre?
Végiggondolta a napot, – az ébresztőóra kíméletlen csörgését, az álmos botorkálást a konyha és a fürdőszoba között, miközben teendőit igyekezett megtervezni. A végeláthatatlannak tűnő munkafolyamatok annyira felbőszítették, hogy remegni kezdett. Kiejtette kezéből a kávéscsészét. A forró kávé égette bőrét és részvétlenül csorgott végig fehér pizsamájáról a konyha kövére.
Na nem! – kiáltott fel tehetetlen dühében.
Ez valami figyelmeztetés lehet, és ilyen előjel után az egész napot átszerencsétlenkedhetné – gondolta a romok eltakarítása közben.
Automatikus cselekvéssorok következtek. Fürdött, átöltözött, a pizsamát beáztatta hideg vízbe. Ezekben a percekben ébredt fel igazából.
Johanna kitöltötte a második kávét és lassan kortyolgatta. Kávéivás közben született meg a döntés: nem csinál semmit, nem érdeklik az ünnepi készülődés megszokott aktusai, a bevásárlás, a tömött szatyrok, a sütés-főzés, a lakásglancolás hosszadalmas és lélekölő ceremóniái, melyek elvégzésével csak lelkiismeretének, önérzetének számolt el hosszú évek óta.
Még két teljes nap magány és várakozás az ötven négyzetméteren, hiszen a fiúk csak karácsony másnapján jönnek vissza. Tehát van ideje, ezt kell okosan kihasználnia, írni szeretne.
Lehet-e ott gondolkodni, ahol romokban hever minden, ahol a poros tárgyak, bútorok, a vasalatlan ruhák vádlón merednek az emberre, és a megvásárolt, romlandó anyagok várnak sütésre-főzésre? Biztos, hogy nem állná meg a kísértő kihívásokat, megint csak elaprózná idejét, életét, mint ahogy eddig is tette.
Az asszonyokra gondolt, akik szó nélkül teszik a dolgukat. Mit és mennyit évezhetnek, érezhetnek az ünnepi áhítatból? Lázadt a robotlét ellen, isteni szikra pattant meg agyában: El innen! El innen, fel a toronyszobába! Elővette táskáját és hirtelen pakolni kezdett.
Íme most itt van, a csendes lyukban. Meg kellett barátkoznia egy másfajta magánnyal, a tudatosan választott, másik csenddel. Várt, hogy meghallja magát…
Félni kezdett és Jónásra gondolt, aki a Cet bűzlő gyomorfalai között kuporogva ismerte meg Isten hatalmát. Valami párhuzamot vélt felfedezni kettejük sorsában, hiszen az Úr kísérleti alanyai mindketten.
Az igéket ki kell mondani hangosan, amikor magasra csapnak a világot elárasztó bűn hullámai. Hangosabban kell gondolkodni a kevés jóról.
Johanna nagyot nyelt, majd cigarettára gyújtott. Körülnézett és megnyugtatta a gondolat.
Ez még nem a Cet gyomra, itt még jelen van a fény és a meleg. Innen még ki lehet törni, lejutni akadály nélkül a mindennapokba. Vissza az emberek közé, szerettei közé.
Lassan elővette a tollat és a papírt. Elhatározta, hogy ajándékot készít, leveleket aggat egy képzelt fenyőfára. A szeretet egyszerű, hétköznapi példáiból ragad ki utánozható részleteket.
Lehet-e tiszteletteljesebb ajándékot adni, mint szeretet pillanatképeinek felvillanását azzal, hogy megerősítik a jóság, az áldozatvállalás és az összetartozás élményét?
Johanna a papír fölé görnyedt és az üdvözlőlapok írásába mélyedt.
Hozzászólások