Az égen szürke, száguldó felhő-paripák. A városban eső meg szél. Elmentél… Örökre üresen marad egy hely, egy szék…
Kétségbeesett kérdést ordítok Istenhez: miért a jó embereket viszed el, Uram?
Tudod, nehezen vesszük tudomásul a rideg, meg nem változtatható tényeket. A háborgó lélek az emlékek homályába menekül.
Már nem lesznek többé együtt töltött, vidám, kedvesen bölcs, mosolygós órák, percek, ünnepek, beszélgetések, találkozások.
Mert Te voltál a kedvesség, a figyelmesség, a szelíd, intő szó, az Igazi Tanító, a jóra, szépre okos szavakat mondó, a Társaságot egybetartó Ember.
Elmentél, de nem vesztél el, mert Szellemed, hangod, tekinteted itt marad velünk, elménkbe, lelkünkbe égve, kitörülhetetlenül.
A vágtató Idő megszelídülve ácsorog a megdöbbenés pillanataiban. Hihetetlen, de a hír igaz. Olyan igaz, amilyen Te voltál…
Képeket nézegetek. Lapozgatok… Együtt eltöltött, gyönyörű ünnepnapok…
Hatalmas Ember voltál, a Tudás hatalma csillogott szemedben, zenélt a hangodban.
S a ráncokba öregedett arcomon újszülött könnyeimmel harcolok…
A töprengés kínjaiban újra az eget faggatom: miért, Uram? Adj választ, Mennybéli Hatalom!
És marad a hiány döbbenete, a telhetetlen, mardosó fájdalom, felelet nincs a kérdésre, vagy mégis van, csak nem hallhatom…
Emlékszel? Forró nyár volt, Rihában jártunk mindannyian. Hattyúcsalád a picinyke tavon, finom falatok az újrafestett asztalon – hosszú beszélgetések egy csodálatos alkonyon…
…Robognak tovább a szilaj felhő-paripák, vágtat a kerékbe tört Idő a hátunkon. S elmennek messzire, magasra, csillagok fényével vetekszik szemük ragyogása. Szinte hallom a patkók csengő dobogását, látom sörényük hullámzó lobogását…
…Ajándék voltál mindannyiunk számára, akik itt maradtunk, akik fájdalmasan megsiratunk, s magunkat meg egymást vigasztaljuk. Hisszük és tudjuk, hogy ott jársz a távoli, titokzatos csillagok honában, és még magasabban, ott, ahol a Hit és a Képzelet egy új, közös hazára talál, ahol Örök Élet van, ahol csak egy óvatlan pillanat a halál…
Hozzászólások