…és szólt a nővér:
– A kislány mehet a nyolcas fülkébe
Összenéztünk a mellettem várakozó idős úrral, majd körbepillantva megbizonyosodtam, hogy az utasítás mégiscsak nekem szólt.
Gépies mozdulatokkal felhordta a forró fekete iszapot a hasamra, csípőmre.
Húsz percre állította az időmérőt, mellém tette egy polcra, ütemes ketyegése az agyamig hatolt.
– Lazítson! – majd nagy lendülettel berántotta a függönyt.
A vastagon szőtt drapéria mögül újra hallottam a hangját, amint a gyakorlaton lévő nővéreknek osztja a feladatot.
– A lánykáról majd szedjétek le!
Igen, semmi kétség, megint rólam beszél.
Annyira szürreális.
A súlyos iszap alatt félálomban eljutottam a megoldásig.
A nővér, aki ránézésre az ötvenes évei elején járhatott, valójában 70 esztendős volt.
Vagy még több. Nyolcvan. Nyilván birtokában vannak az itt dolgozók valami csodaszernek, amivel fiatalosan tartják magukat. Egy vénnek az én korom gyenge húsú, hamvas lelkű fiatalnak számít.
Más magyarázat nincs.
Rémisztő berregésre eszmélek, lejárt az idő.
A tanulólány, aki mintha lesben várt volna az almazöld firhang takarásában, a jelre szinte azonnal beviharzott a fülkémbe.
– Jó napot, hogy tetszik lenni? Fel tetszik tudni kelni?
Húsz perc időutazásban eltöltött édes képzelgés után visszazuhantam a valóságba.
Igaz a mondás, a szavakkal ölni lehet.
Megölték bennem a fiatal lányt.
Hozzászólások