Hajnali háromkor egy rémálom
rettenete taszított ki az ágyból,
ágyam szélén ülve hallgattam
rémülten kalapáló szívem, az álom
egy időre még ott volt velem:
bőrömet mindenütt bogarak lepték,
s én vadul, egyre vakartam magam
míg felfeslett körmeim nyomán
vöröslő bőröm, de a viszketés
szűnni nem akart, és vakartam
magamat tovább, míg már a csontjaimat
érintették körmeim, az álomban
hallottam a beszakadó körmök
csikordulását. Rettenetes álmom
vetett ki az ágyból, ablakom nyitott
négyszögében állva kémleltem
előbb magam, bőrömet, mely
érintetlen fehér volt, majd a szobát:
sehol egy bogár, aztán az éj sötét kárpitját,
melyen a távolban jéghideg csillagok
mutatkoztak felettem. Lassanként
megnyugodva ágyamba úgy tértem vissza,
éreztem, ebből vers születik alighanem,
de a kimerültség leterített, újra álomba
vergődtem magamat. Ébredés után, reggel
a hajnali verssorok mégis itt voltak velem.
Hozzászólások