A kétnapos budapesti kirándulásunk végén magamra maradtam Kelenföldön. Azt mondtam a matektanárnőnknek, hogy rokonok laknak a közelben, beugranék hozzájuk, a szüleimmel természetesen megbeszéltem ezt a kiruccanást, a rokonok is várnak rám: a Sasadi úton laknak, tíz perc múlva már a nappalijukban fogok ücsörögni a nagynéném rétesével a számban, két óra múlva pedig felszállok a következő kaposvári vonatra. A tanárnő sokáig vacillált, hogy mi legyen. Akkoriban nem volt még mobil, hogy leellenőrizze, amit mondok, de a gimi négy éve alatt megbízható srácként ismert meg, még egy füllentésen sem kapott rajta soha, fegyelmi ügyem nem volt, ráadásul én voltam a legjobb matekos Somogy megyében, és ugye aki a matekot szereti… Végül azzal a feltétellel engedett el, hogy mindenképp hívjam fel őt, mikor hazaérkeztem, hogy megnyugodjon. Én ezt nagylelkűen meg is ígértem neki.
A többi matekszakkörös felszállt a Kaposvárra tartó IC-re, miközben legtöbben hülyének néztek engem, hogy ottmaradok abban a huzatos, esős városban, ahelyett, hogy én is húznék velük együtt haza. Ugyanis a jutalomkirándulásunk már-már büntetésszámba ment. Egy tanulmányi versenyen nyertük, és eredetileg szeptemberben mentünk volna, de akkor valahogy elmaradt, végül a diri azt mondta, hogy tavasszal inkább már az érettségire készüljünk, ne kiránduljunk. Tehát, vagy decemberben megyünk Pestre, vagy soha. Ennél rosszabb hétvégét nem is foghattunk volna ki: szeles, esős Budapesten jöttünk-mentünk, fáztunk a Gellérthegyen, vacogtunk a Hősök terén, szakadó esőben korzóztunk a szürke Bem rakparton. A kelenföldi szállásunk is hideg volt és lepukkadt. Vasárnap délután minden épeszű ember ment volna a fenébe innen!
Én akkor éppen szerelmes voltam, tehát nem rendelkeztem ép ésszel, ráadásul hazudtam is: a sasadi úti rokonok ugyanis nem léteztek, és a családom sem tudott erről a kiruccanásról, arról, hogy Mónival szeretnék találkozni. Móni egy évvel volt fiatalabb nálam, a szomszédunkban lakott, és azon a hétvégén épp Ceglédre utazott a nagymamája születésnapjára. Ezt onnan tudtam, hogy Móni húga átjött az én húgomhoz még a hét elején, és elmesélte, hogy hétvégén nem lesznek itthon, csak vasárnap késő este érkeznek haza, mert a ceglédi mama hatvanéves lett. Így a délutáni rajzfilmeket se tudja majd megnézni, mert épp akkor szállnak majd fel a vonatra Budapest felé. Amikor ezt meghallottam, beleborzongtam a gyönyörű gondolatba: Móni és én egyszerre leszünk Pesten! Milyen jó lenne, ha valahogy együtt is jönnénk le onnan Kaposvárra. Három óra vonatút vele! Mit mondjak: egy tizenhét éves szerelmes fiú ennél többre nem is vágyhat.
Volt pár napom, hogy megszervezzem a „véletlen” találkát Pesten. Kiderítettem, hogy a szerelmem és családja a debreceni vonattal fognak utazni Ceglédről a Nyugatiba. Ott átbuszoznak Kelenföldre vagy talán a Délibe, ezt nem tudtam pontosan. Ezért elhatároztam, hogy a Nyugatiban fogok találkozni velük. Megnéztem a menetrendben, melyik lehet az a vonat, amivel utazhatnak: nem túl korai, nem túl késői. Ilyen nem volt sok. Az öt harminckor érkező IC-t céloztam meg.
Hamarosan a Bartók Béla úton zötyögtem a piros hetes buszon, és ahogy átkeltünk az Erzsébet-hídon, úgy dobogott a szívem, mint egy üstdob. Arra a gondolatra, hogy Móni is ebbe az esős, díszkivilágított városba tart, alig kaptam levegőt. Kétmillió ember nyüzsgött körülöttem, mégis ezen a buszozó, autózó, lármás tömegben csakis egy ember jelenlétét éreztem: Móniét.
A Nyugatiban – mint valami idétlen operettben – elbújtam az egyik oszlop mögé. Ott megterveztem az akciót: meglesem, ahogy Móniék leszállnak, megnézem, merre mennek, és úgy intézem, hogy kint, valahol a járdán találkozzak velük, persze „véletlenül”. A fedőszöveg az lesz, hogy a matekszakkörrel a Westendben voltunk nézelődni, és valahogy elkeveredtem a többiektől, de semmi baj, már nagy fiú vagyok, eltájékozódok nélkülük is. Valahogy imponálónak éreztem ezt a magyarázatot: vagány, talpraesett srácként néztem magamra, reméltem, Móni is így néz majd rám.
Nagyon hideg volt, de engem fűtött a várakozás izgalma. Végre a hangosbeszélő bemondta, hogy Debrecenből vonat érkezik a negyedik vágányra. Erre kétszáz lett a pulzusom, kiszáradt a szám, izzadni kezdett a tenyerem. Csaknem elájultam. Nem sokára feltűntek a mozdony fényei, egyre jobban kibontakozott a sötétből a vonat, végül becsattogott az állomásra. Nagyot sóhajtottam ekkor: azon a vonaton van az én Mónim, a szép, zöldszemű szerelmem. Talán már leszálláshoz készülődik, ott állhat a vonat ajtajában, kezében az útitáskája. Hamarosan egy csarnokban fogunk állni, ott lesz közvetlen a közelemben.
De bárhogy is lestem a leszálló utasok tömegét, nem fedeztem fel Móniékat köztük. Se anyukáját, se a húgát, se őt. Talán észrevétlenül kisurrantak a várócsarnokból, és már ott állnak a villamosmegállóban, gondoltam, majd átrohantam az aluljárón keresztül a megállókba, de hiába. Erre visszafutottam a várócsarnokba, minden eredmény nélkül. Ezután legalább még félóráig mászkáltam a Nyugati téren, hátha meglátom őket valahol. Talán beugrottak egy üzletbe.
Némileg csalódottan – és egyedül – szálltam fel a hatos villamosra. A Moszkva térről átmetróztam a Délibe, ahol már javában lekéstem a soron következő vonatot. Még két órát ücsörögtem a Déli pályaudvar piszkos műanyag székein. Kint – a hatalmas üvegtáblákon túl – reménytelenül esett az eső a sötét városra.
Később kiderült, hogy Móniék Zuglóban szoktak leszállni, amikor Ceglédről jönnek, mert ott mindjárt foghatnak egy piros hetest, ami egyenest kiviszi őket Kelenföldre. Ott ültek fel a kaposvári vonatra – nélkülem.
Tanulság? Legközelebb Zuglóban kell a véletlen találkákat megszervezni. Ne feledjük el, szerelmes fiatalemberek: Zuglóban!
Hozzászólások