Hetedhéthatár | Hiánydramaturgia

Szépirodalom - próza

Hiánydramaturgia

 

– Javaslom, hogy kezdje el lezárni az ügyeit.
A fejemben továbbra is úgy visszhangoznak ezek a szavak, mint valami rossz mantra, amit képtelen vagyok kitörölni. Pedig majdnem három hete tudom. Elég nagy kicseszés az élettől, amikor az ember a húszas évei elején jár csupán, erre közlik vele, hogy halálos agyhártyagyulladása van, és nem is fárasztják magukat a gyógyítás procedúrájával.
Így se, úgy se élném túl – mondták.
Először sírtam, mint egy csecsemő, aztán üvöltöttem, mint egy félőrült, most pedig a „hagyjuk az egészet a jó büdös francba” szakaszban vagyok.
Miután megtudtam az eredményt, összeszedtem a cuccaim, azt mondtam a mennyasszonyomnak, hogy fontos dolgom van és hazatértem vidékre. Anya néhány éve balesetben hunyt el, apám még gyerekkoromban lelépett, csak a húgom maradt. Mikor belépek a házba, a lány szinte lerohan. Ahogy megölelem, érzem, hogy a testét rázza a zokogás. Bár én is nehezen nyelem a könnyeim.
– Nem, nem, nem – ismételgeti. – Nem hagyhatsz el te is.
– Nyugodj meg prücsök – a régi becenevét használom, ahogy leülök vele a kanapéra.
– Hogy nyugodhatnék meg?! Meg fogsz halni! – szinte sikoltja a szavakat aztán újból sír. Nem hibáztatom érte, én ugyanezt csináltam, mikor megtudtam mi a helyzet. Azért nem is számoltam be neki rögtön. Elég, ha az egyikünk tör össze. – Lacey tudja már? – szólal meg, miután lehiggadt. Megrázom a fejemet.
– Van még egy kis elintéznivalóm, mielőtt elmondom neki – már előre félek attól a fájdalomtól, amit okozok neki.
– Rendbe tettem a régi szobád, mikor mondtad, hogy hazajössz. És képzeld, mit találtam… – néz rám, végre ott a mosoly az arcán. Halvány, de ott van.
– Na, mit, húgi?
– A bakancslistád. Még gimibe jártál a dátumozás szerint.
– Te jóságos isten, hány ezer dobozt túrtál fel, mire megtaláltad?
– Csak szerencsém volt – felkel, pár perc múlva néhány papírral tér vissza. A kezembe adja, leül mellém, úgy hallgat, ahogy olvasni kezdek.
–   Megenni egymás után 5 óriás pizzát, anélkül, hogy rosszul lennék; Megmenteni valakit; Beleszeretni valakibe; Vezetni egy céget; Bátornak lenni; Rekedtre énekelni magam egy buliban; Eljutni a wc-ig másnaposan… – olvasom sorba, de a fejemet fogom. Az egy dolog, hogy mennyi marhaságot írtam tinédzserként, inkább az lep meg, hogy nem egy olyan tételt találok, ami megvalósult. Durva. – Kösz, hogy rátaláltál. – ekkor szúrja ki a szememet egy sor – 45. pont: Lenyelni a büszkeségem – felsóhajtok.
– Azt hiszem, azt is pipálhatod hamarosan – nyom puszit az arcomra a húgom, én pedig biccentek. Lezárni az ügyeket, mi? Ahogy Lili eltűnik a konyhában, hogy összeüssön valami ebédre valót, előveszem a  mobilom. Azt a számot hívom, amit soha nem akartam. De a szükség nagy úr.
– Noah vagyok, Will. Beszélnünk kell, ha lehet minél hamarabb – szólok a készülékbe, amint felveszi.

*

Pár nappal később úgy térek vissza a városba, hogy csak William tud róla, és nem szándékozok sokáig maradni. Amint bemegyek a kávézóba, gyorsan megtalálom. Odamegyek az asztalhoz.
– Hello – köszöntjük a másikat, aztán leülök szembe vele. Hallgatunk, egymást méregetjük, ameddig ki nem hozzák a kávékat. Ő töri meg a csendet.
– Miért akartál velem kulturált ember módjára beszélni?
– Nem akarok, de nincs más választásom – válaszolok, a szemébe nézve. Soha nem leszünk puszipajtások, ami főleg annak köszönhető, hogy a mennyasszonyom exe. De nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy amikor eljön az idő, Lace mellett lesz valaki. Ezt a barmot pedig már elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, önmagáért is szeretné a mennyasszonyomat, nemcsak díjként tekintene rá.  – Meg fogok halni.
– Ja, ahogy mi mindannyian.
– Nem. Nem valamikor majd… a közeljövőben – a szemén látom, hogy leesik neki a dolog. – Azt akarom, hogyha már nem leszek, te ott legyél Lace-nek. Támaszként. Aztán ha elengedett, már ti döntötök. De addig… tartsd tiszteletben azt a rohadt gyűrűt, amit az ujjára húztam, és ne akard megszerezni – megváltozik az arckifejezése, de győzelmi mámornak nyoma sincs rajta. Inkább gúnyolódásnak.
– Röhejes vagy. Ne akard már megmondani mit csináljak. Úgyis halott leszel. Mit teszel? Visszajársz kísérteni?! Még az elképzelés is szórakoztató – erre nem reagálok, szó nélkül isszuk meg a kávénkat, aztán felkelek. Will erősen szorítja meg a kezemet. – Használd ki az időt, ameddig vele lehetsz.
– Azt tervezem – kisétálok a kávézóból, elindulok a Lace-szel közös lakásba. Beengedem magam a bejárati ajtón és ott tálalom a nappaliban, vázlatok fölé görnyedve. – Hazajöttem. – szólalok meg, de semmi reakció. Úgyhogy odasétálok mögé, és a szemére teszem a tenyerem. Erre már felkapja a fejet, kirántja a füléből a fülhallgatót és szó szerint a nyakamba ugrik, úgy csimpaszkodik rajtam, mint egy kis majom.
– Miért tűntél el? Hogyhogy visszajöttél? Minden rendben? Hogy van Lily? – úgy záporoznak a kérdései, mint a géppuskatűz, úgyhogy megcsókolom, hogy belefojtsam a szót. Nem akarok beszélni vagy válaszolni. Csak őt. Méghozzá hamar.
Nem tiltakozik, mohón viszonozza a csókot, nem ereszt el, ahogy beviszem a hálószobába és lefektetem az ágyra. Levetkőzöm, levetkőztetem, majd addig csókolom és simogatom az egész testét, amíg pihegni nem kezd. Megadom neki, amire vágyik. Amit én is akarok. Lassan egyesülök vele, de egyre vadabb módon hajtom mindkettőnket a csúcs felé. Nincsenek megszámolt napok, vagy elrendezésre váró ügyek. Csak a kéj hangjai, a hátamba vájó körmök, síkos testek érintkezése. Figyelem, ahogy átadja magát az élvezet hullámainak, hamarosan pedig követem. De ennyi nem elég. Nem hagyom pihenni, amint csillapodik, a nyelvemmel adok neki újabb gyönyört, közben pedig a retinámba égetem meztelen teste minden apró részletét.
Érzem mélyen magamban: a világot jelenti számomra. Egy zuhanyzással később, a pólómban fekszik mellettem, rajtam csak egy boxer van. Megpróbálok újra a lába közé jutni, de a kezemre csap, mint egy engedetlen gyereknek.
– Időt kérek – helyezkedik el a mellkasomon. Nem halogathatom tovább.
– Valamit el kell mondanom – megfeszül a teste, simogatni kezdem a hátát, így próbálom meg enyhíteni a feszültséget, ami rögtön a szemébe költözik. Aztán elárulom neki, miért mentem haza.
Tudom, mikor fogja fel a szavaimat, mert érzem a bőrömön a könnyeit. Nem hangosan sír, csak a teste rázkódik a zokogástól, és ez még jobban fáj. Szorosan ölelem, ameddig megnyugszik, aztán engedem, hogy leszedje rólam a boxert.
Ha belém akar feledkezni, ha neki így könnyebb, akár egész éjjel hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar. Nekem volt három hetem feldolgozni, ő csak most kezdi megemészteni, mit is jelent ez az egész. Kis idő múlva visszabújik hozzám, csókot ad a nyakamra.
– Nagyon szeretlek – súgja.
– Én is téged – megpuszilom a homlokát, mindkettőnket betakarom. Elnyom egy ásítást. – Aludj. Veled maradok egész éjjel.
– Az egész életet ígérted – suttogja, de végül álomba sírja magát. Ott, a karomban. Puszit nyomok a feje búbjára, beszívom az illatát.
Gőzöm sincs, meddig vagyok még mellette, de az utolsó szavai olyanok számomra, mint a tőrdöfés. Ameddig nem ismertem Laceyt, elfelejtettem milyen érzés feltétel nélkül szeretni.
De most szeretek.
És ha elmegyek, nem a reggeli nap, nem a madárdal, nem az elért sikerek, vagy a valóra vált álmok fognak hiányozni.
Nem.
Ő fog hiányozni.
A mosolya, amely bearanyozza a napjaim.
Az érintése, amely elhozza a békémet.
És a szerelme, amely éltet és erőt ad az utolsó lélegzetemig.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Hiánydramaturgia”


  1. Csodás, őszinte. Gratulálok!

    Hozzászóló: Bandi András | 2017. február 19., 11:13

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

Legutóbbi hozzászólások