A fotelban ül, pont velem szemben, összegörnyedve, csupasz fehér lábait maga alá szorítva, állát térdeire támasztja. Így gubbaszt már egy órája, mióta megérkeztem. Sírástól felduzzadt száját makacsul összeszorítja, csendesen folynak le könnyei, már beszélni sem tud, de nem is érteném, el-elcsukló hangja értelmetlen dadogásnak tűnik, feladja. Időnként levegőt vesz, mint víz alól felbukkanó gyöngyhalász, hogy újra lebukjon a végtelen sötét mélységbe, ami most körülveszi. Utolsó mondata vibrál bennem. „Nem látom, hogyan léphetnék innen tovább, mozdulni sem tudok, elefánt ül a mellkasomon.”
Igen, azok a semmiből előbukkanó elefántok… Mit mondhatnék, ennek a kedves lénynek, akinek lábai alól kifutott az út, most elveszettnek látszik minden, semmi kapaszkodót nem talál.
– Az elefántok… az elefántok nagy állatok, és nehezek – Kinyitja a szemét, tekintetében megrökönyödés, és egyre növekvő dühöt látok, mert nem veszem komolyan fájdalmát.
– Az ormányukkal óriási fákat tudnak kicsavarni tövestől. De ha megszelídíted, erejüket felhasználhatod. Keresztülvisz a legzordabb Hannibali utakon is. Úgyhogy, ha egy elefántot érzel a mellkasodon ülni, mássz ki alóla és ülj a hátára, fentről sokkal messzebbre látni.
Egy ideig csend töltötte ki a kicsiny szobát, mahagóni faborítású falai most messzire eltávolodtak a foteltól, ahol összekucorodva ült, mintha valahol máshol lennénk, valahol a jelenben, de nem itt, és nem most. Szeme izzik, dühtől vagy a fájdalomtól, nem tudom megállapítani, talán egyszerre mindkettő, és ez a vegyes érzés feszíti, látom, hogy lázasan jár az agya, könnye gyűlik, és arra koncentrálok, mikor buggyan ki, hogy végigfolyjon sápadt arcán. De nem gördül le. Légzése megváltozik, aztán egy röpke pillanatra mosoly fut át az arcán, az egész teste elernyed, mintha ebben a pillanatban ráeszmélt volna a megoldásra. A kis kerek ablakon át valami furcsa fehér fény szüremlik az ágyra, figyelem, ahogy a gyűrött lepedő ráncain átbukdácsol, majd hirtelen a semmivé lesz. Újra őt nézem, már ott áll velem szemben, mezítelen lábai terpeszben, pupillái tágak, merevek, ijesztően élettelennek hat és valamit suttog.
– Érezted?… Kezdődik! – szemében most már rémület, testét elönti az adrenalin, a csizmáját keresi. Mellkasa zihál, lendületesen kitárja a szekrény ajtaját, kabátért nyúl.
– Vigyél magaddal! – ragadja meg a karom.
– Te most Hoffer Louise vagy. Ezt választottad, azt akartad, hogy itt legyél… ezt végig kell csinálnod!
– Nem, én nem ezt akartam… Nem így.
Miközben végiggombolja a kabátot, hadarni kezdi a szavakat, hogy valami tévedés történt, hogy az idő megfelelő volt, a helyszín is, de Ő nincs itt, nem érti mi történhetett, neki nem ezt mondták, nem így volt megtervezve, és hogy még megváltoztathatunk mindent.
– Emlékszem az Indulásra! – mondja – ez nem lehetséges, te is mondtad! És neked sem kellene itt lenni, és nem is beszélgethetnénk. Mégis itt vagy! Itt, ebben a jelenben!
A vészharang ekkor szólal meg, kintről hangos kiáltások, dübörgések hallatszanak. Egymást nézzük, igazából nem tudom, mit tegyek, ilyen még nem fordult elő az utazóimmal, akik rám voltak bízva, mindig körültekintő voltam az előkészítésben, és soha nem maradt meg senkiben az indulás emlékének még a morzsája sem, legfeljebb egy halvány érzés, egy bizonytalan gondolat, vagy mondat, amit nem tudtak semmihez sem kötni. Álomnak élték meg, és soha sem kellett közbeavatkoznom. Hirtelen az egész szoba megmozdul. A nádfotel, amiben nemrég ült, hangos koppanással csapódik az ajtónak, a padló recsegni kezd, és az ezüst csillár csilingelve megdől a szobával együtt. A rázkódás nem nagy, talán letompítja, elvezeti a hajó hatalmas tömege.
– Ha Ő nincs itt, nem volt értelme visszajönni… Szeretem – rebegi elhaló hangon, talán nem is mondja, csak érzem, hogy erre gondol.
Az ajtón kimért kopogás, meg sem várja a választ, benyit az inas – Kisasszony, fel kell jönnie a fedélzetre – majd sietve eltűnik a folyosón.
– Nemsokára eláraszt mindent a víz, és a hajó elsüllyed velem együtt, tudod te is hogy így lesz, ha nincs meg a Kapcsolódás. És nélküle nincs Kapcsolódás! Hozd helyre, hozd helyre! – üvölti most már, és talán meg is ütne, ha tudna, de én már a mennyezetről tekintek rá, és csak remélni tudom, hogy hallja utolsó szavaimat: – Ülj az elefánt hátára!
A „Hivatalban” visszafojtott lélegzettel és egyszerre lenyűgözve a látványtól figyeltük, ahogy a Titanicot elnyeli Louise-zal együtt a fagyos óceán. Szélcsend volt, a hold sem világította meg a víz felszínét, csak a túlélők zokogását lehetett hallani a csónakok felől. A lány szívverése egyre lassult, szemei csukva voltak, nem kapálózott, sötétség vette körül. Az eddig mozdulatlan víz most áramlani kezdett alatta, mintha egy vákuumba került volna, húzta, sodorta egy irányba. A víz hőmérséklete fokozatosan melegebbé vált, a fehér hálóing szatén anyaga fénynyalábként hullámzott a teste körül. Először az ujjai értek a kérges bőrhöz, aztán hasán, mellén érezte, hogy valami rátapadt, vagy inkább ránehezedett. Kezdett kitisztulni az elméje, nem kap levegőt, a vízben van, és ő nem tud úszni. Erős hullámok forgatják, nem tudja hol a lent és a fent. Ekkor kinyitja végre a szemét, és meglátja az elefántot. Utolsó erejével belecsimpaszkodik az orrmányába és az állat kiemeli a vízből, végre levegőhöz jut.
*
1911. nyár eleje. Szikrázó a reggel. A fiatal indiai férfi egy öreg elefántot visz a partra, hogy kedvére megmártózhasson az óceán sós vízében. Mandy azoknak a ritka elefántoknak az egyike, aki tud úszni. Mandy lassan sétál a fehér homokon, amíg talajt ér a lába, aztán alámerül, sötétszürke hátán átcsapnak a méteres hullámok. A férfi a partról nézi, amint időnként fel-felbukkan az állat ormánya. És egyszer csak Mandy túl sokáig marad lent a mélyben, a férfi pedig nem tehet mást, aggódva figyeli a hullámokat, várja, mikor bukkan fel újra. Messziről is jól látja, hogy valami fehér színű szövet, talán vitorlavászon csavarodott Mandyre. Hangos kurjantásokkal hívja magához, de amint egyre közelebb ér, nem akar hinni a szemének. Egy lány fekszik az elefánton, szorosan markolja a Mandy fején lévő gyöngyberakásos díszes bőr szíjat. A lány felemeli a fejtét, egymásra néznek…
– Megtörtént a Kapcsolódás! – üvöltötték a Hivatalban és vállveregetve gratuláltak a bravúros Átemeléshez.
1912. április 10-én Luise és szerelme Cherbourg kikötőjében boldogan száll fel a Titanic nevű óceánjáró hajó első osztályú lakosztályába, hogy új életet kezdjenek Amerikában. Ők a túlélők között lesznek.
A Hivatal tananyagban oktatja a történteket, hogyan próbálta az egyik tapasztalt ügynökük egy indiai elefánt hátán helyrehozni tévedését.
Ám ennél sokkal fontosabb dolog történt a világban. A szerelem ereje tört utat az időn át, ami a legerősebb kötelék és örökös, a lét hajnalától a világ alkonyáig. Ebben az egyetlen erőben nem tehet kárt a relatív idő. A varázsszó: Én vagyok Te! Aki ezt felismeri, akár tudatosan, akár tudattalanul emlékszik arra, ami volt és érzi, hogy azzá lesz újra. Újra és újra. Több életen át.
Hozzászólások