Bőr simul a bőrhöz, elégedett sóhaj tölti be a szobát, egymásba kapcsolódik két szempár… Két szempár, melyek mélyén érzelmek forró kavalkádja rejtőzik. És amiben kölcsönösen elmélyül a lélek.
Ám amikor kinyitom a szememet, nincs bőr, nincs sóhaj, nincs tekintet. Egyedül vagyok. Hideg az ágyam, noha a testem még lángol az előbbi álom valóságosságától, az agyam még ködös a képektől. Vakon nyúlok oldalra, és kapcsolom ki az átkozott telefont, ami kirántott egy olyan álomból, amiben akár örökké ott maradtam volna. Mert álom volt, most már tény.
Ő egyáltalán nem fekszik mellettem.
Tudom, hogy az alvás lehetősége szóba sem jöhet, úgyhogy kiszállok az ágyból. Megborzongok, ahogy a levegő a meztelen felsőtestem éri, a takaró alatt pihenve teljesen kiment a fejemből, hogy éjjelre leveszem a fűtést. Szinte robotként, ösztönösen botorkálok ki a konyhába, hogy elkészítsem az ébredéshez szükséges koffeinem; az agyam közben már működőképessé válik, lefuttatom magamban a napi teendőim listáját. Kávé, zuhany, öltözés, meló… Mindezt csak fél szívvel, mert a teljes koncentráció egyszerűen nem működik nálam. El is végzem a magamnak kiosztott teendőket, nem kell hozzá egy óra sem, és becsukom magam mögött a lakás ajtaját.
Valami mégis másabb, mint hatvan perccel ezelőtt: a kávézás közben írt reggeli üzenetnek ott rejtőzik a párja a mobilomban. És az a néhány szó elérte, hogy ne lássak soha véget nem érő szenvedést az előttem lévő hosszú-hosszú órákban.
***
Úgy élem túl a napot, mint az összes többit: holdkórosként, tulajdonképpen robotként, mert nem érdekel semmi. Elvégzem, amit kiosztanak rám, de nem lelem benne örömöm. Tulajdonképpen nem is érzek semmit… azon kívül, hogy még a bőrömet is lekaparnám magamról, mert szinte zavar. Mintha nem tartozna hozzám. Őrjítő, egyszerűen felemésztő.
A néha-néha érkező üzenetek sokkal kevesebb ideig tartják bennem a lelkesedést, mint általában. Legalább öt ember fejét leüvöltöm, mire végzek mindennel. Nem mintha tehetnének bármiről is. Egyszerűen csak rosszkor vannak rossz helyen, rossz lelkiállapotú ember mellett.
Milyen messze van még, hogy belőhessem magam Vele; hogy újra érezzem az extázist, amibe taszít. Ő a drog, amiről nem akarok leszokni; a szerelme pedig az anyag, amiből soha nem kaphatok eleget.
Mire hazaérek, már nem érzem a testemet, és az agyam is leginkább egy agyonmosott, kicsavart, kutyaszájából kirángatott valamihez hasonlít. Már nincs erőm gondolkodni se. Levetkőzöm, félálomban küldöm már el neki az üzenetet, aztán félreteszem a mobilt.
Ám amikor arra kerül a sor, hogy aludnom kell, az agyam felébred hibernált állapotából, és egyszerre rohannak meg a gondolatok, az érzések. Csak forgolódok, bámulom a plafont, nem találom a helyemet… pedig érzem minden sejtemben a kimerültség zsibbadtságát. Mégis képtelen vagyok átadni magam az álomnak.
Szerelem ez, mi egyszerre éltet és öl meg minden külön töltött nap.
Hiány ez, mely szinte belemarja magát a lelkembe, vaskarmokkal szakít ki belőlem egyre többet.
Nem vágyom sokra… csak egy csókra tőle, egy ölelésre, élőben elsuttogott szavakra.
De messze van. Túl messze. Ki akarok tartani, Érte… de legbelül tudom, hogy vesztettem.
Hozzászólások