Amit a sors adott, részben már visszavette.
Nem siratom, és nem gyújtok felette
gyertyát és koszorú sem kell.
Ami maradt, markolom két kezemmel.
Megköszönöm, hogy két fiam van.
Szépek, okosak. Bízom abban,
hogy boldogabbak, mint én voltam,
ahogy` anyám is bízott benne,
hogy nála jobb sorsom lehetne,
ha a szerencse csillaga
rám néz. Ne tudja meg soha,
hogy álmaim a mostoha
világ söpörte félre.
Kavicsként hulltam földre és nem égre.
Öröm a két fiam, habár tudom,
ők is döcögnek csak a nagy úton.
Vártak szép sorsot, szőttek terveket,
az álmaikból végül annyi lett,
hogy bíznak, bízhatnak, hogy a gyerek,
ő majd boldog és szerencsés lehet,
és nem hiába hajt az álmokért,
jut a kenyér mellé vaj, dicséret… babér.
Ilyen az élet, naiv, nagy remények!
Mért adnánk fel, ha tán’ semmit nem érnek,
és szétfoszlanak az álomködök?
Még van remény… tavaszi szép remények.
Unokák, dédunokák: erről szóljon ének!
Talán majd ők helyettem is
látnak jövőt, szebb életet
vagy csak továbbszövik,
mint hímes szövetet,
az álmodozó nemzedékeket.
Hozzászólások