Kamarás Klára írásai

Tudom, hogy közelít a perc,
mikor minden megáll.
A horizont, a kéklő, édes messzeség,
mint felkiáltójel hasít az égbe,
s szürkére árvult, rezignált közöny

Káprázik a szemem.
Mindenütt csak fények…
de a ragyogásban
mindig mások élnek.
Keserű madarak
ülnek már vállamon,

A szavakat keresném, meg ne bántsalak!
Ó Uram, Istenem, Világunknak Királya!
Miért hagytál magamra?
Merre vagy?
– Elhagytalak? Ugyan! Hogyan tehetném?
Hozzád láncolt a hit.

Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
Mit készítettek hosszú századok.
A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
Honnan tudhattam volna, ki vagyok?

Mint vízbe-fúló ázott szalmaszálba,
úgy kapaszkodom versbe, rímbe hátha
megtart a cél, hogy van miért. Kinek
hiányozna, ha végleg elmegyek,
a ki nem mondott végső gondolat?

A Nap fényét szemem már könnyen állja,
hiszen bukóban int vereslő fátyla.
Pár néma perc az esti áhítatra,
s múltként legyinthetünk megint egy napra.

Látod a kis patakot?
Mily csobogón bukik át
mindegyik új akadályon,
útjában magához ölelve
ezernyi gyenge kis ér locsogását!

Reggelitől az ebédig,
az ebédtől vacsoráig
rohannak a könnyű percek,
azt se tudom hova tűnnek,
hétköznap van, talán ünnep?
Elinduljak, vagy csak üljek,

Talán nyolcvan volt. Néhány éve özvegy.
Keveset, s egyre halkabban beszélt.
Néhanap megjegyezte, hogy a férje
éjszaka megjelenik nála. Álmodik?
Egy reggel ott találták fekve
az előszoba szürke kövein