Kamarás Klára
Lizi lázadása
Lizi mosogatott. Közben időnként a karjával próbálta az arcát törölgetni, de hiába, mert újra és újra eleredtek a könnyei. Persze! Mindig az asszony tudja meg utoljára. Mennyit pletykálhattak a hátam mögött az ismerősök… és senkiben nem volt annyi jóérzés, hogy figyelmeztessen…
Horizont
Tudom, hogy közelít a perc,
mikor minden megáll.
A horizont, a kéklő, édes messzeség,
mint felkiáltójel hasít az égbe,
s szürkére árvult, rezignált közöny
Késő bánat
Káprázik a szemem.
Mindenütt csak fények…
de a ragyogásban
mindig mások élnek.
Keserű madarak
ülnek már vállamon,
Álmatlan éjszakán
A szavakat keresném, meg ne bántsalak!
Ó Uram, Istenem, Világunknak Királya!
Miért hagytál magamra?
Merre vagy?
– Elhagytalak? Ugyan! Hogyan tehetném?
Hozzád láncolt a hit.
A lánc
Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
Mit készítettek hosszú századok.
A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
Honnan tudhattam volna, ki vagyok?
Jávorfából furulyácska*
Mint vízbe-fúló ázott szalmaszálba,
úgy kapaszkodom versbe, rímbe hátha
megtart a cél, hogy van miért. Kinek
hiányozna, ha végleg elmegyek,
a ki nem mondott végső gondolat?
Múló fények
A Nap fényét szemem már könnyen állja,
hiszen bukóban int vereslő fátyla.
Pár néma perc az esti áhítatra,
s múltként legyinthetünk megint egy napra.
Látod? / Kaskötő Istvánnak
Látod a kis patakot?
Mily csobogón bukik át
mindegyik új akadályon,
útjában magához ölelve
ezernyi gyenge kis ér locsogását!
Falak között
Reggelitől az ebédig,
az ebédtől vacsoráig
rohannak a könnyű percek,
azt se tudom hova tűnnek,
hétköznap van, talán ünnep?
Elinduljak, vagy csak üljek,
Vissza nem fordítható…
Talán nyolcvan volt. Néhány éve özvegy.
Keveset, s egyre halkabban beszélt.
Néhanap megjegyezte, hogy a férje
éjszaka megjelenik nála. Álmodik?
Egy reggel ott találták fekve
az előszoba szürke kövein
Az út végén (2.)
Hunyorgó csillagok közt félve járok.
Itt tücskök ciripelnek szüntelen.
Még körbefonnak néha régi álmok,
s olyankor megkérnélek, fogd kezem,
mert néha félek… mert nincs, mit reméljek.
Ketten a padon
A lila orgona alatt ülök a kispadon. Átjön a szomszéd. Odatelepszik mellém. Nincs mit, miért beszélni. Hallgatunk. Aztán valahogy mégis… – Már nyomdában a könyvem – mondom, mert kikívánkozik belőlem a büszkeség és a bizonytalanság –, nem tudom, milyen lesz a fogadtatása.
Beláttam már…
Minek nekem a nyomtatott betű?
A költő sorsa röpke életű,
tiszavirág szerelméhez hasonló.
Késő dicsőség nem vigasztaló!
A mű tovább él, vagy nem él tovább?
Kétségek közt vívódni ostobább,
Felhőkön túl…
Már majdnem éjfél és megállapítom,
hogy ma sem mentem megint semmire.
Ilyenkor mégis ébred a remény,
hogy holnap reggel,
igen, holnap reggel…
új nappal, új erővel ébredek.
Ketten, a Covid idején
Azt hittem jó ötlet lesz
az önkéntes karantén,
bezárkózás pár hétre,
míg tart e rettenet,
hiszen volt minden évben
„inflenza”, az is elmúlt,
Partnereink
