A Nap fényét szemem már könnyen állja,
hiszen bukóban int vereslő fátyla.
Pár néma perc az esti áhítatra,
s múltként legyinthetünk megint egy napra.
Egy régi kép villan gyakran szemembe,
festeni jártam a nyári Mecsekre…
Ott ért az alkony, dús, fekete dombok
kontrasztja ölelt egy véres korongot…
Nem festmény, csak vázlat,
még látom a tájat,
bár semerre sincsen,
mert változik minden…
Elsüllyedt az éjben,
mint sok, szép emlékem…
Hozzászólások