Felvetődött-e bennetek valaha a kérdés, kedves olvasóim: mit tehet az ember lánya, ha naphosszat háton fekve a mennyezetet kell bámulnia, vagy jobb esetben oldalára fordulva kémleli a zsalun átszűrődő fényeket, melyek legfennebb a nap állásáról adnak némi eligazítást? Mert menne ő szívesen, rohanna, mint mindig, már hajnalban, hogy befőzze a teát, előkészítse családja számára a reggelit, csak éppen nem teheti. Pedig már százszor is parancsot adott agya a lábának, hogy kibújjon a takaró alól s aztán lassan, óvatosan landoljon a padlón, de az nem és nem. Parancs parancsot ért s aztán csak a nagy semmi. A lába meg sem moccant. Mit tehet ilyenkor a tehetetlen szürkeállomány, minthogy elmerengjen az akaratán kívül bekövetkezett helyzeten. Úgy is mondhatnám: elkezdi feltérképezni saját magát. Hová tűnt az elhíresült hatalma, amikor csak ki kellett gondolnia a parancsot s az máris végigfutott a megfelelő idegszálon, mint áram a huzalon s rögtön mozdult a nyelv, a kéz megmarkolta a tollat, a láb ugrott és oda vitte a testet ahova ő parancsolta. Most mindebből a merev test jobbról balra forgatása maradt, no meg a hasogató fájdalom, mely ezúttal teljesen új sztori. Mert érezte ugyan eddig is elég gyakran, csak nem pont ott, nem úgy, nem ilyen intenzitással. Szóval az ismeretlen benne a legszörnyűbb. Ajaj, mi minden sülhet még ki ebből ! Amilyen alattomos és kegyetlen, hát nem sok jó.
Nos, rendszerint ezen a ponton szokott beugrani a félelem, mint a rengeteg bölcselkedés velejárója: mi van, ha begyullad, ha elfertőződik, lebénul, s aztán kés alá kell feküdni… Ismét. Kezdődhet az újabb kálvária. Sürgősen át kell fordulni a másik oldalára s ezzel egyidőben szemléletet is váltani. Sokszor olvasta már orvosi szaklapokban meg a neten is, hogy a gondolat és főleg a lelki hozzáállás, lényegesen befolyásolja a testi felépülést, illetve ellenkezőleg, a betegség kialakulását. Csak tudná miféle lelki trauma blokkolta le épp most az ünnepek küszöbén a derekát s implicite a csípőízületét, méghozzá olyan makacsul hogy semmmiféle virágos rét vagy csendesen csörgedező hegyi patak (elképzelt) látványa nem képes őt lábra állítani.
Namármost: ideje eldönteni mit hoz ki az ember lánya ebből a szituból. Sír, átkozódik és másokat okol a szerencsétlenségéért, vagy bekapcsolja a tévét és hallgatja a karácsonyi kántálókat s ha sírhatnékja támad, hát engedi, hogy csorogjanak a könnyei. Miért azokat visszaszívni, ha fájdalmai vannak s fél is rendesen? Mások is féltek egy adott élethelyzetben, mégis felvállalták azt, átmentek rajta, maguk mögé gyűrték és igyekeztek kiszűrni belőle az okításokat. Mert semmi sem történik velünk ok nélkül. S aztán hinnünk kell, hogy az áldozat számára is egyszer eljön a győzelem, csak türelem, türelem…
Hozzászólások