Ez a márciusi reggel is olyan volt, mint az idei többi reggel. Álmos, hideg és hangulattól megfosztott volt. Péter unta ezt az egyhangúságot. A munkába menet csak úgy lógott a villamoson, ahogy kapaszkodott, mint egy odadobott ruhadarab a fogason. Ösztönösen blokkolt a portán, köszönt, vissza bólintott az ismert arcoknak. Felhúzott az öltözőbe az emeletre. Ledobta utcai ruháit, magára öltötte overálját, belebújt a gumicsizmába, összekötötte magán az ujjatlan gyapjús bekecset és leballagott hat órára a műhelybe.
A többiek álltak, halkan beszélgettek és várták Racsmányt, a művezetőt. Nem késett, pontos volt, mint mindig. Szétosztotta az embereket, ki mit csinál, aztán indulás. Péter útja a megszokott volt. Ezt csinálta öt év óta, amikor belépett ebbe a gyárba, az újpesti Szőrmeáru gyárba, a pácoló műhelybe. Leszerelt a katonaságtól, két évi szolgálat után. Páncélosnak képezték ki. Hétköznapi ruhában hazautazott falujába és várta a jó szerencsét.
Az a bizonyos jó szerencse nem akart megérkezni, meló nem volt ott az alföldön. Irány Pest, albérlet és a már említett gyár. A pácoló műhelyben ő készítette a több hordónyi masszát, melyet a frissen mosott juh bőrökre kentek, pácolás céljából. Ezért két részlegben is felelős volt, meg a szivattyúkra is ügyelt, ne legyen dugulás, pontosan működjenek. Ha volt egy kis ideje, körbejárta a műhely többi részét és hol itt, hol ott, kedve szerint segédkezett a munkában.
Ma is így történt. Megkeverte az anyagokat, elindította a gépeket, ellenőrizte a szivattyúkat. Mindent rendben talált. Átment a krómozó műhelybe, a szárítókhoz. Gittával akart beszélni, jó lenne, ha estére összefutnának, tudta, hogy a férje vidékre vitt egy szállítmányt. Kamionsofőr volt. Valószínű reggelnél előbb úgysem jön haza. Ilyenkor este, ha egy ilyen alkalom adódott, felfutott hozzá. Gitta mindig vacsorával várta, ittak néhány pohár sört. Szeretkeztek. Az asszony olyan volt az ágyban, mint egy bomba, szinte robbant. Péternek ez nagy élményt jelentett. Szinte megújuló izgalmak közepette várta ezeket az estéket. Tudta, ha lebuknának, a srác laposra verné a pofáját. Előtte csak Gitta csillogó szeme, majd vad ölelése volt, és ha erre gondolt, lábai ellenállhatatlanul vitték az akácfa utcába.
A szárítóban Gittát nem találta, csak egy fekete hajú, kreol bőrű, szép mellű, igazán jó alakú lányt, aki nem volt több tizennyolc évesnél. Ez a hirtelen jött találkozás nagyon meglepte Pétert. A kis fekete lány, akit ezután magában csak így hívott, lenyűgözte. Látott ő már több szép és csinos nőszemélyt, de ilyen szépet még nem. Haját kontyba viselte. A bőre nem fekete volt, inkább olyan, mikor a kávéba egy kis tejet öntenek. Még fénylett is. Talán egy szobrász tudna ilyet alkotni.
Péter egy pillanatra megtorpant, hirtelen nem jött ki hang a torkán, de aztán mégis összeszedte magát.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte zavartan és nem akarta elhinni, hogy ezt a szép lányt látja maga előtt.
– Itt dolgozom – mondta a lány. – Most hozott ide a művezető. Ma léptem be, még szerencse, hogy felvettek.
Péter gondolkodott, mit is mondjon ennek a lánynak. Aztán így szólt: – Nem könnyű munka ez, te is látod.
– Nem baj, majd megszokom. Sok mindenen túlestem én már – mondta magabiztosan.
– Nem kell elkeseredni, majd segítünk! – mondta Péter biztatólag.
– Péter a nevem – mondta a lánynak.
– Én pedig Bernadett vagyok! – és nyújtotta a kezét. Kezet fogtak és egymás szemébe néztek. Péter állt egy darabig szótlanul, majd tovább ment. Nem tudta kiverni fejéből a látottakat. Egész nap csak a kis fekete lány járt az eszében.
Aztán eltelt talán egy hónap. Minden nap látta a lányt, beszélgetett is vele. A lány kedves volt, szépen beszélt, kellemesen csengett a hangja. Aztán egyik nap azt mondta Péternek:
– Nem jönnél el velem moziba? – tette fel a kérést.
Pétert meglepte a lány magabiztossága és egy kis gondolkodás után igent mondott.
– Legyél fél nyolcra a mozi előcsarnokában, ott várlak. Veszek jegyet, ezzel ne törődj. Rendben?
Eljött a fél nyolc, meg a lány is, aki csinosan volt öltözve. Péter feszített mellette, büszke volt, hogy egy ilyen lány van a közelében. Csöngettek, finoman megfogta a lány kezét és vezette a padsorok között. Leültek, nézték a filmet. Nem szóltak egymáshoz, csak a szemük találkozott elég sokszor. Ezek a pillantások kedvesek voltak, melegek és simogatók.
Vége lett a filmnek, kimentek az utcára a nézők között keresték egymást. A lány indítványozta:
– Sétáljunk egy kicsit! – mondta és kedvesen Péterre mosolygott. A fiú elolvadt ettől a mosolytól és elindultak a következő utca felé. Az este kellemes szürkülettel és langyos szél kíséretében fogta közre őket. Május volt, szép tavaszi lehelettel.
– Hogy kerültél ebbe a gyárba? – kérdezte Péter.
– El kellett helyezkednem, sürgette a pártfogóm. Itt láttam kiírást erre a munkahelyre.
– Miért sürgettek?
– Állami gondozott voltam. Nagykorú lettem és kijöttem az intézetből. Kellett lakás és munka. – mondta lány, de nem volt szomorú.
– Ezt én nem értem – mondta Péter és nézte ezt a kis fekete lányt, ahogy ment mellette. Járása könnyű volt és léptei kecsesek.
– Nógrád megyéből kerültem egy pesti intézetbe – kezdte beszédét. – Hatan voltunk testvérek, én második vagyok. Pont nyolcadikba jártam, amikor elvittek a gyámosok. Apám meghalt, anyám nem dolgozott, szűk kis lakásban zsúfolódtunk össze – vázolta egyszerű összegzéssel eddigi élete történetét.
– A többi testvéred hol van?
– Kettőről tudom, hol vannak, de háromról nincs ismeretem – összegezte a lány és most látszott először szomorúság az arcán.
Péter szerette volna vigasztalni, de csak annyi jutott eszébe, megfogta a lány kezét. nem tiltakozott, sőt megállt egy pillanatra és szembe fordult Péterrel. Ez az összenézés a kiszámíthatatlan valami, mikor két ember vonzalma egy ölelésben, egy csókban végződik. Így történt most is. Innentől kezdve fogták egymás kezét. Először szótlanul mentek majd elkezdtek beszélgetni, valami általános, jelentéktelen dolgokról. Csak egymást nézték és arra gondoltak milyen jó így együtt.
Vagy hat utcát is végig sétálták, amikor Bernadett megállt egy földszintes ház előtt.
– Itt lakom, albérletben, egy öreg nénié a ház – mondta a lány. – Nehéz volt megszerezni, de most már van lakásom, munkám. Majd csak rendeződnek a dolgok.
Péter csak hallgatta és nézte a lányt.
– Szeretném rendbehozni az életemet. Nem akarok úgy élni, mint a szüleim. Valami szebbre, jobbra vágyom. Nekem is legyen családom.
Péter tudta, hogy itt valami biztatót kellene mondania, de szótlan maradt, csak a gondolatok futottak a fejében, a megoldások özönlöttek, melyek, ahogy jöttek, úgy szerte is foszlottak. Aztán hosszabb szünet után annyit mondott:
– Légy türelmes, majd rendeződnek a dolgok.
Álltak szótlanul, nézték egymást, majd Péter búcsúzott.
– Holnap találkozunk!
Aztán teltek a napok, hetek a gyárban. Péter mindig kereste a lányt, beszélgettek, de más nem történt közöttük.
Péter úgy a nyár közepén, meló után sétált a körúton és megpillantotta a lányt, aki a kirakatokat nézte. Odakiáltott:
– Bernadett! – a lány feléje fordult a vissza kiáltott: – Péter!
Megölelték egymást. Látszott az öröm mindkettőjük arcán. – Micsoda véletlen – mondta lány.
– Gyere, leülünk egy kávéra! – invitálta Péter.
Valóban beültek egy presszóba és kávézgatni kezdtek. Örömmel fogadták egymást és a beszélgetés kifogyhatatlan volt. Minden szóba jött.
– Eszembe jutottak az intézeti lányok. Mi lehet velük? Nem volt egyikőjük sem valami csuda rendes. Mind elveszítette szüzességet a kimaradások során – mondta és elgondolkodott egy kicsit. – Pedig visszafoghatták volna magukat.
– Ez az ő dolguk – próbált Péter enyhíteni a helyzeten. Bernadett csak hallgatott, kinézett az ablakon, nézte az utcai forgatagot, majd megszólalt:
– Kedvelsz te engem?
– Persze – mondta Péter. – Igen, fontos vagy nekem!
– Akkor vegyél el feleségül! Így rendeződik minden! – összegezte a gondolatsort. Nézte Péter meglepett tekintetét és magabiztosan mosolygott.
Péter nem válaszolt, csak hallgatott. Valóban nem is tudta megmondani, erre mi lehet az elfogadható reagálás. A találkozás itt eléggé suta módon véget ért. A lány még vásárolni ment, Péter pedig szótlanul hazaballagott.
A gyárban erről aztán nem esett szó, úgy voltak vele, nem történt semmi. Péter egy hétre elutazott a szüleihez, mikor visszajött, Bernadettet nem találta sehol. Kérdezte az egyik kollégáját:
– Nem is tudod? Amíg távol voltál, kilépett a gyárból.
Hozzászólások