Fehérkéz • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Fehérkéz

 

Fehérkezet, a híres kalózt, mindenki ismerte az óceánon. A nevét onnan kapta, hogy egykor lakájként szolgált valamelyik szárazföldi uraságnál, ahol mindig fehér kesztyűt hordott. Ez az egy tárgy volt, amit magával hozott a tengerre, amikor felcsapott kalóznak. Nem véletlen, mert ezek a fehér kesztyűk nagyon tudtak ám csípni, amikor nyakon vágtak vele valakit. Nem volt senki, aki ezeknek a kesztyűknek ellen tudott volna állni. Aki kiállta a legnagyobb kínzásokat is: tányéron csikorgatott villák hangját, Panír – a konyhás – énekhangját, az ujjropogtatás zaját, a fehér kesztyű még nála is hatott. A csattanós nyakon vágásoknak köszönhetően kereskedők árulták el, hova rejtették el a pénzt a hajón, ellenséges kalózok mondták meg, hogy melyik szigeten ásták el a kincseiket.

Egyik reggel azonban beütött a ménkű. Történt ugyanis, hogy Fehérkéz fel akarta venni a kesztyűket, de azok annyira összezsugorodtak valamitől az éjjel, hogy nem mentek fel a kezére. A kalózkapitány elfehéredett a dühtől, tudta, hogy honnan fúj a szél. Felrohant a nyikorgó lépcsőkön a fedélzetre, ott megállt a tengeri szélben és elüvöltötte magát:

– Félszem!!

A hajó hirtelen elnémult erre, csak a tenger morajlását és a hajó nyikorgását lehetett hallani. Na meg a szolgálati papagáj rikoltozását:

– Féél… szeem… Fééél… szeem…

Egyébként csend volt. A legénység ugyanis fedezékbe húzódott, rumoshordók, ágyúk mögé, mert már ismerték Fehérkezet, tudták, ha így ordít, akkor baj van.

– Félszem!!

– Féééélszeeem! – visszhangozta a papagáj.

Aztán valahonnan mégiscsak ott termett egy félszemű kalóz a kapitány előtt.

– Itt vagyok, Fehérkéz!

– Figyelj csak, Félszem, te mostad ki a kesztyűmet?!

– A fehéret? Igen, én.

– Sós vízben?!

Félszem egy pillanatra eltűnődött:

– Igen. Tengervízben. Mosni és takarítani mindig azzal szoktunk.

– Igen?! Azzal szoktatok, bizony, kivéve a kesztyűmet, mert az a sós vízben összemegy – mondta mérgesen Fehérkéz és meglóbálta Félszem előtt a kesztyűket, amik olyan kicsik voltak, hogy csak egy kisgyerek kezére lettek volna jók.

– Most mi a ménkűt csináljak ezzel?!

– Upsz! – mondta erre Félszem. – Hát… segítek felhúzni, hátha kinyúlik, ha ketten csináljuk.

Fehérkéz és Félszem nekiveselkedtek a műveletnek, de a kesztyűk nem nyúltak ki, ellenben majdnem szétrepedtek a kapitány széles tenyerétől.

A nagy huzakodásra az egész legénység figyelmes lett, körbe állták a két társukat, és mikor látták, mi történt a kesztyűkkel, azonnal felfogták, mit is jelent ez: hatalmas csapás, kész tragédia! Mert ha Fehérkéznek nincs kesztyűje, nem tud senkit se úgy nyakon vágni, hogy csípjen, ha nem csíp a kesztyű, nem vall senki, ha nem vall senki, nincs kincs, ha nincs kincs, akkor… Na, ebbe bele se mertek gondolni. Adták is a tanácsokat buzgón:

– Be kéne zsírozni, attól lehet, hogy felcsúszik – mondta az egyik matróz.

Uccu neki, szaladt is valaki zsírért, a hajókonyhára. De a kesztyű nem csúszott fel a kapitányi kézre, ellenben zsíros lett.

– Van egy ötletem – mondta a féllábú kormányos. – Ha a sós vízben összement, akkor talán újra ki kell mosni olyan vízben, ami ellenkezője a sós víznek, például cukros vízben.

– Nagyszerű ötlet – kurjongattak a kalózok. Kivéve Panírt, a hajószakácsot, ő nem volt oda a gondolattól, hogy a konyha kárára kísérletezzenek. De senki nem törődött vele, ketten is rohantak le a konyhába. A cukrot beleöntötték egy dézsa vízbe, és abban mosták újra a kesztyűt, ami nem lett nagyobb, ellenben ragadni kezdett a cukortól.

– Egyéb ötlet?! – kérdezte Fehérkéz vészjóslón, miközben csupasz kezével a kardja markolatán játszadozott. Ezután csak a hajóinas mert megszólalni, mert ő még fiatal volt, tapasztalatlan, nem ismerte még annyira Fehérkezet:

– Mi lenne, ha a kettő kis kesztyűből csinálnék egy nagyot.

– Ez az! – csillant fel fél szeme Félszemnek – csinálhatnánk kettőből egyet.

– Mi lenne – mondta erre Fehérkéz – ha a két lábadból csinálnék egyet?! Például összekötöznénk őket?!

Erre aztán nem jött több ötlet. Még a papagáj se mondott semmit. A hajóinas pedig arrébb oldalgott, és valahol – a kapitánytól messze – a hajó elején kezdte felmosni a fedélzetet.

– Most mi lesz a hírnevemmel?! – sopánkodott Fehérkéz. – Egyáltalán: mi lesz a nevemmel?! Engem mindig ezekben a kesztyűkben láttak, még a zászlónkon is rajta vannak.

És valóban, fent a főárboc csúcsán lobogott Fehérkéz híres zászlaja: egy halálfej, alatta két fehér kesztyű. Ha a hajósok csak megpillantották, már tudták, kivel van dolguk, és mikor feltűnt a fedélzeten Fehérkéz két hófehér kezével, a hajósok többsége mindjárt meg is adta magát. A legénység szinte nem is emlékezett rá, mikor harcoltak utoljára az utóbbi években, manapság már csak felemelt kezeket, fehér zászlókat láttak, kardok, puskák helyett.

– Sebaj, kapitány – mondta erre egy fogatlan matróz – a karod lebarnult ugyan, de a kézfejed még most is fehér. Távolról úgy látszik, mintha rajta lenne a kesztyű. Meglásd, a hajósok, úgy megadják magukat, mint régen.

Ez így is lett. A következő napokban, három hajót támadtak meg. Mihelyst azok meglátták a zászlót és a Fehérkéz „kesztyűit”, minden harc nélkül adták meg magukat. Ellenben a vallatásnál nem jutottak semmire a kalózok. Pedig volt minden: a tányér, villa zaja, éneklés, újropogtatás, fogcsikorgatás. Semmi sem vált be, és Fehérkéz hiába vágta őket nyakon a fehér kezével, szinte meg sem érezték a matrózok, a kereskedők.

Ahogy teltek a napok, kezdett rosszabbodni a helyzet: Fehérkéz fehér kezei szép lassan lebarnultak, és a hajók nem adták meg magukat olyan könnyen. Több közülük sikeresen kicsusszant a kalózok kezeiből. Pár hónap múlva már Fehérkézről szóló gúnydaloktól zengtek a kikötői kocsmák. A többség arról szólt, hogy Fehérkéz bizony fehérnép – asszony – lett. A híres kalóz legszívesebben elsüllyedt volna hajójával együtt. Ami majdnem sikerült is egy hatalmas, árboctörő viharnak köszönhetően. Három napig dobálták a hullámok Fehérkéz hajóját. Három napig szaggatta a szél a kötélzetet, a vitorlát, míg egyik reggel hirtelen vége lett a hánykolódásnak: újra kisütött a nap.

A legénység épp elkezdte a megtépázott vitorlázat rendbetételét, mikor az árboc csúcsán ülő matróz nagyot kiáltott:

– Mentőcsónak szélirányból!

– Hányan ülnek benne? – kérdezte Fehérkéz.

– Egyedül van…

Fehérkéz erre csak legyintett.

– Egy embernél nincs sok kincs – morogta az orra alá.

Ezzel mindenki folytatta az abbahagyott munkáját. A kalózoknak nem volt szokásuk kimenteni a tengerből senkit, hacsak…

– Van mellette egy ládika is… – folytatta az őrszem, miközben távcsövébe bámult.

Na, ez már mindjárt más. Ládikában bármi lehet, még kincs is. Fehérkéz legénysége fél órán belül kihalászta a hajótöröttet a tengerből, aki egy megrémült nő volt. Így ázottan, félve is olyan szépnek látta Fehérkéz, hogy el is felejtkezett a nő ládikájáról.

– Kicsoda maga? – kérdezte elbűvölten.

– Ellen vagyok. Kérem, segítsenek, elsüllyedt a hajónk a viharban. Én vagyok az egyetlen túlélő.

Hosszú csend támadt. Fehérkéz Ellent nézte, Ellen Fehérkezet. A legénységnek ez rém szokatlan volt meg fura, így még nem látták a kapitányukat. Félszem el is vesztette a türelmét:

– Mi van a ládikában? – kérdezte.

Ellen felocsúdott:

– Jones, a másik túlélő – mondta és előhúzott a ládikából egy vörös macskát.

Csalódott hümmögés futott végig a fedélzeten, a matrózok közül néhányan meg is jegyezték, hogy talán érdemesebb lenne visszadobni a két vendéget a tengerbe, elvégre nincs náluk kincs, se pénz, se rum. Félszem már indult is a rémült Ellen felé, mikor is Fehérkéz közibük állt:

– Nem dobunk ki senkit, megértettétek?! Ellen a vendégünk, és kivisszük a legközelebbi kikötőbe!

A kalózok nem értették mi ütött a kapitányukba, úgy álltak ott, mint akit fejbe vágtak egy puskatussal, vagy akit nyakon vágtak egy fehér kesztyűvel.

– Mire vártok?! – ripakodott rájuk Fehérkéz. – Hozzatok neki száraz ruhát.

Következő napokban, útban a kikötő felé, Fehérkéz el nem mozdult Ellen mellől. Mit lehet tudni, a legénységből minden kitelik, talán mégiscsak visszadobják a nőt macskástul. Együtt ebédeltek tehát, együtt sétálgattak a fedélzeten, mint valami kirándulóhajón, sőt pár matróz azt is látta, hogy a kapitány és Ellen együtt nézték meg a naplementét egyik este.

Ilyenre még nem volt példa kalózhajón!

De legmegdöbbentőbb esetre az utolsó napon került sor. Fehérkéz és Ellen a szokásos esti sétájukat végezték a fedélzeten, mikor a nő arról beszélt, hogy milyen ruhái voltak neki a hajótörés előtt, és mesélt egy fehér kesztyűről is, ami ugyancsak elsüllyedt. Nagy kár érte, mert a kedvence volt. Ekkor a kapitány a hajóinashoz fordult:

– Figyelj csak, most lemész a kabinomba, és felhozod a fehér kesztyűmet, megértetted?!

A hajóinas egy szempillantás alatt ott termett a kesztyűkkel, és Fehérkéz azon nyomban fel is húzta Ellen kezére. A legénység majd leesett a kötélzetről: a kesztyű pont ráment a nő kezére. Még a papagáj se tudott erre mit mondani. Hát még milyen nagy lett a meglepetés, mikor a kapitány így szólt:

– Ellen, ez mától az öné. Nekem már nem kell.

Kezet is csókolt a nőnek. Erre tényleg nem volt még példa kalózhajón.

Másnap kikötöttek. Azóta nem látták Fehérkezet a tengeren. Azt mondják, otthagyta a hajóját, elvette feleségül Ellent, és békességben élnek hármasban – Jonest is ott van – valahol a hegyekben, messze a tengertől. Annyit lehet csak tudni róluk, hogy Fehérkéz nagyon jó férj. Nem csoda: a felesége kezén olyan kesztyű van, ami nagyon csíp, ha nyakon vágnak vele valakit.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS