– Rohanj a kosárér’! – ordította feleségének Marco Rossi, az írnok, ahogy kilépett a városháza kapuján. Beatrice éppen barátnőjével, donna Violával az akasztott ló haláltusáját bámulta a piactéri sokadalomban, de az ura parancsára már loholt is inaszakadtában hazafelé.
– De a nagyot hozd, mert kimérik a lovat! – érte utol még a bömbölő bikahang az asszonyt, aki már a kékfestők utcája felé iramodott.
Ritka eset, hogy a püspök úr a világi bírósággal egyetértve megengedte a hús kiosztását. Ugyanis a ló kínvallatásánál kiderült, hogy az állat nem az ördög parancsára rúgta agyon az eminenciás úr lovászát, hanem csak az ijedtségtől. Ugyanis a részeg udvaronc túl közel hajolt a csődör patájához a fáklyával. Mikor szabály szerint felolvasták a lónak az ítéletet, szegénynek a szeme sem rebbent. Most aztán bánhatta, hogy nem tanult meg latinul.
A kenderkötél sem rezdült a bitóról lógó paripa nyakán, mikor befutott Beatrice. Persze a hóhér szolgálatkészen lemetszette a ló majd karhossznyira kilógó nyelvét donna Beatrice kosarába; az ura idejében lefoglalta magának. Jó lesz estére, a születésnapjára, mikor is barátjával, Gino Pescatore felcserrel ünneplik az évfordulót. Hazafelé Beatrice Violával, a felcsernével ócsárolták az aznapi műsort.
– A múltkori jobb volt, mikor a szerzetest égették a két apácával. Igaz, akkor nem volt húskimérés – élcelődött Viola asszony. Beatrice szükségesnek vélte közbeszólni, hisz férje hivatalnok.
– Vigyázni kell, mert a gonosz köztünk ólálkodik. Éjjel-nappal óvakodni kell a boszorkányoktól – tette még hozzá, mert nemrég olvasta a „Boszorkánypörölyt”, az inkvizítorok szakkönyvét.
– Na meg, ha emlékszel, a szerdai előadás sem volt unalmas. Mikor az a ministráns égett az anyjával, hát az aztán hátborzongató volt. Még a vizem is megcseppent. S ahogy azok sivalkodtak! – nézett öntelten Violára, mintha saját kezűleg gyújtotta volna meg a rőzsét a máglya alatt. Folytatni akarta a történetet, de egy keserves bömbölés megzavarta gondolatait. Kiderült, hogy elöl a legkisebb csemetéjét bátyja szájon vágta a ló nyelvével.
Mire kiderült, hogy Martin volt a tettes, már haza is értek, s a bűnös gyorsan előreszaladt az udvarba, ahol Gino Pescatore, a seborvos egy sámlin ülve vakargatta a lábát. A gyerek tudta, hogy az anyja már nem meri megverni, mert a férfinek, dacára, hogy felcser és hébe-hóba herélést is vállalt, érzékeny szív dobogott bekecse alatt. Sohasem bírta elviselni, hogy előtte verjenek valakit, még ha csak egy gyerek is.
Mikor befordult a húshozó csapat az udvarba, a kirurgus nagyon megörült, amint meglátta a két derűsképű asszonyt. Jókedvük ragályos volt. Gino meg-megcsipkedte a fehérnépeket, miközben azok ráborították a kosarakat a diófa alatt gunnyasztó, kíváncsi nagyasztalra. A kirurgus érthető rutinnal aprította a hús nagyját, s közben, mint tudós ember – csak tiszta szeszt ivott, egy-egy korty vizet löttyentve hozzá aromaként. Persze donna Rossi sem adta alább; ő is szaporán töltögette magának s Violának, a nőknek való édes likőrt. Már jócskán benne voltak az ünnepi vacsora főzésében, közben is szaporán küldözgették a kontyalávalót a gyomrukba, a lóhús jöttét jelző előhírnöknek.
A csemeték, hogy ne legyenek láb alatt, kaptak egy-egy pohár vérfejlesztő vörösbort, s szétszéledtek az udvarba, tanulni a felnőtté válást. Már rég berestellett. A csillagok is elfoglalták kijelölt helyüket az égbolton, de az írnokra hiába vártak, mert ő még a lányok ajándékát fogadta az örömházban. Időközben a gyerekek elültek a szárnyasokkal együtt, mert a vérképző vörösbor is megtette jótékony hatását, s így a felnőttek a vacsora után, halk nótaszóval zavartalanul ünnepelhették a távollévő születésnapját.
A városkaput már korábban bezárták, hogy passzussal sem jöhetett be ember, bárki fia-borja is lett légyen az illető. A poroszlók is megkezdték az őrjáratukat. Végigjárták az ivókat, ellenőrizték a fogadók vendégeit, s végül pihenőre benéztek egy italra a bordélyba. Ott, az elázott írnoknak megmutatták, hogy merre is lakik. Elkísérte őt az örömház pikulása is, a hibbant Mario, mert tudta, hogy szép estéje lesz, ha fújja nekik a talp alá valót. Annyira még nem volt beállítva, hogy a hangszerével ne találta volna el a száját.
Persze, ahogy megérkezett Rossi a zenésszel, nagyobb lángra lobbant a lelkesedés, mint az elfáradt mécses világa, ami kevés sikerrel próbálta megvilágítani az asztal körül a kipirult, izzadt arcokat. A diófát és a környékét teljesen átengedte a sötétnek.
Később táncoltak is egy-egy kört a fűben, nagyokat kacagva a pikulás pufók képén. A csillagok az égen már laposakat pislogva várták a hajnalt, közben Gino felcser a fűben, álmában köztük bokázott, míg részeg testét a földön hagyta horkolni. Viola hiába öntötte le férjét egy kancsó borral, hogy táncoljon vele, de nem segített semmit. Ezért pendelyét finoman megemelve egyedül lejtett; zeneszó nélkül, mert Mario éppen lecsúsztatta a torkán a maradék kortyot, s a becsületvesztett üres borosüveget visszatette az asztalra. Aztán lehajolt, hogy felvegye a demizsont, de maga is borsújtottan dőlt mellé.
Mario nem tudta mennyi ideig feküdt, mikor egetverő sikoltásra riadt, amibe majd beleőszült a rémülettől. Egy pillanat alatt kijózanodott. Az árnyékban, ahová már nem terjedt ki a mécses hatalma, Gino, a sebész térdelt a sikoltozó Rossi írnoknál, s a megcsonkított altestén kötötte el az erősen vérző sebet. A felesége, Viola, akit a kirurgus rajtakapott, amint éppen Rossit, az írnokot ölelte magán, most bamba arccal bámult maga elé, miközben a füvön ülve himbálta felsőtestét.
A tragédiát mindig a véletlenek egymásba fonódása okozza, mint minden szerencsétlenséget az ember sorsában.
A sebészt is hólyagja éppen akkor ébresztette fel, s éppen ott keresett könnyítést, ahol azokat az ital egymásba űzte. A sebész először észre sem vette a fekvő párt, csak mikor odavizelt, nyikkant meg alulról a felesége.
– Magas isten! A nyomorult írnok milyen szívesen kiegyezett volna kiherélés helyett egy levizelt háttal. Beatrice megbocsátóan a haldokló férje fejét simogatta, s közben eszébe jutott, hogy éppen az ura születésnapját ünneplik. Érezte, most nem a megfelelő pillanat urának gratulálni.
Már rég benn jártak az éjszakában. A csillagok is szedelőzködtek; egyre sápadtabban világítottak. Lassan keletről feltűnt a váltótárs, a nap, de velük sohasem ereszkedett le bratyizni, olyan hatalmasságos nagyúr volt. Gino sebészt Violával már elvitték a városi poroszlók. Később a bíróságnak könnyű volt ítéletet hozni. Gyilkosságért s házasságtörésért is egyöntetűen akasztófát írt elő a törvény. Mivel Rossi, az írnok reggelre belehalt a csonkításba, Pescatore nyugodtan elajándékozhatta orvosi műszereit, mert már nem lesz szüksége rá. Felesége, Viola, nem fogta fel a bíró szavainak értelmét az ítélet kihirdetésekor. A szörnyű éjszaka óta csak eszelősen dudorászott maga elé.
Aznap, mikor a hóhér a kötéllel túlvilágra húzta a Pescatore házaspárt, az egész környék összegyűlt a látványosságra. Az eseményt rögzítette is a város új írnoka.
Azon a napon csak embereket égettek, akasztottak, fojtottak vagy törtek kerékbe. Beatrice igazán meg volt elégedve. Barátnője, Viola, remek átéléssel nagyszerűen alakított. Pláne, mikor a finálén nyelvet öltött a világra.
Az özvegy donna Rossi hazafelé elégedetten borzongott a gyászfátyla alatt. Pedig még ló sem volt a műsoron.
Hozzászólások