Ó mennyi láz, tavaszi, nagy remény!
Szívet betöltő, szinte égi fény…
Mindent lehet, mindenhez lesz erő…
Repült a képzelet… meg az idő.
Nem úgy. Nem az. Mért lett valami más?
Nem mi, nem én, habár nem sorscsapás,
de mégsem a várt, élő ragyogás,
csak szürke köd, por, fáradt öncsalás.
Csak ennyi. Nem több. Csak cserepeket
látok köröttem, szent egész helyett.
Fülemben egy öreg vekker ketyeg,
szekér zörög, vagy távol dob pereg?
A csörgősipkát végleg lecsapom,
már közeleg a rég várt vonatom.
Nem angyal vár, és nem is jön kaszás…
ez itt egy egyszemélyes állomás.
Rozsdás peronra alvadt vér terül,
egy régi folt – vagy árnyék – feketül?
Ne lássák meg rajtam az emberek,
hogyha a sínre lépek, remegek!
Hozzászólások