Láttam őt életvidáman, boldogan, életerőtől duzzadóan, majd kissé megtörten, de azt gondoltam sosem fogja feladni. Mindig mosolygó, barna szemeiben ott rejtőzött a remény. Egy jó célra tette fel az életét. Népe, a beás cigányok felemelkedésének oltárán áldozta fel minden egyes napját. A sok előítélet, meg nem értés, és bizony nem ritkán a saját nemzetisége körében fellépő irigység tüskés bokrai között próbált lavírozni. Mindig is tudta, hogy munkájáért nem jár köszönet. Voltak azonban olyan pillanatok is, amikor Brüsszelben az EU szentélyében reménykedve lobbizott a magyar képviselőknél, abban reménykedve, hogy sikerül akár egy kis morzsát is kiharcolni sorstársai számára. Aztán jöttek a szürke hétköznapok, és a mindennapi csaták. Belefáradt? Lehet, de kifelé ezt sosem mutatta.
A cigány hitvilágban azzal ijesztgetik a kisgyerekeket, hogy elviszi őket a minúka (egy mumus), ha rosszak. Őt bizonyosan tudom, nem ő vitte el. A beás cigányok hite szerint minden élőlényből egy új csemete sarjad.
Erzsikétől egy általa összegyűjtött mese magyar változatával szeretnék búcsút venni.
Csemete
Egyszer valaha, réges-régen, időnek idejével eljött egy őszbeborult fejű vénember.
Hallgasd lányom ezt a mesét! Ősszel, amikor lehullanak a falevelek, meghalnak a fák.
– Jaj de kár!
– Ne bánd, mert lesz anyádnak teknő meg éhes szájaknak ételt betevő kanál.
– Jaj, az jó, de miért kell meghalni a fáknak?
Hát mondtam – tavasszal majd faragunk belőlük szép virágot, meg kis teknőt is neked. Jó lesz-e?
Hát persze.
Ha valaki meghal, mindig marad valaki vagy valami utána. A fák is olyanok, mint az emberek, mire meghalnak, ott vannak alattuk a kis csemeték, akik viszik tovább az életet.
Ahogy a cigányok mondják: „Életünk és szívünk boldogsága mind ti vagytok.”
A Minúka kötetben összegyűjtött, Orsós Jakab emlékének szentelt „Csemete” című mesét most Neked szenteljük Erzsike.
Hozzászólások