az álmok ott születnek, ahol elnyomás van
s torkokat fulladásig tömnek hazugsággal
ott ahol a füvek visszafele nőnek
és a gyökereik állnak a föld felett
csak az sír aki fázik, jobb a didergő láz
sírás nélkül nincsen, még sincs feltámadás
ha kikopnak a szádból szavaid, e vesszők
amikkel ütsz vagy áldasz, vagy téged ostoroznak
és ájultan elhalnak kényelmükben a testek
elhagyja őket lelkük, az álmok elmaradnak
a puszta vágy sincs többet, mi öntözze már nincs
az éjszakában, ha lesz kifekszik minden isten
és elmarad az éj is, felgöngyölve az ég
csak te meg én didergünk csupaszon előtte még
mint aki érzi vesztét, mielőtt végleg veszne
futkos belül a láz helyét bennünk keresve
s már az is fáj, a ritmus halántékodon veri
az ütemét és gyorsul, és egyre sebesebb
akár, míg van hasonlat, és van amihez mérni
amiben ott fenn égünk az a végtelen seb
a kereszt az jelöl meg, melyik felére esnek
vagy hová hullanak, álmainkat is hozzánk
láncolja ami van, és nincs ki levakarja
rólunk már azokat, ha más nem akkor ők
árulnak el majd minket, tehetetlenül nézed
halálod, kiterítnek, és ó igen az égen
ott fénylik, aki nincs, és aki mégis van
mert lehull a bilincs, mint szemünkről a hályog
felragyog a tagadott, a néma kivel szóltam
a mégis feltámadott, és lesz az aki nincs
2017. augusztus 1.
Hozzászólások