5 Mrd 248
Unatkozom, jaj, de unatkozom. Pedig mindenem megvolt, amit elvárhattam az élettől: anyagi jólét, biztonság, szórakozási, művelődési lehetőség, mégis úgy éreztem magam, mint Ádám – Éva nélkül – a Paradicsomban. Csakhogy az én bordámból senkit sem alkotott a Teremtő, így, tetszett, nem tetszett, ezután is saját társaságommal kellett beérnem. Hacsak onnan felülről nem toppan be valaki. Na nem az angyalok, azokban én nem hittem, hanem valamilyen űrlény vagy elcsalinkázott exföldlakó – kuksiztam nap mint nap a csillagos égboltra. Eredménytelenül. Sem felülről, sem belülről nem érdekeltük a kutyát sem.
– Figyelj ide, barátom! Egyet mondok, kettő lesz belőle: bővítsük ki egy kicsit a szektorunkat!
– Készséggel. Tehát mégiscsak felépítjük Krisztiánt?
– Egyelőre csak néhány kalibát, kertet, effélét. Úgysem kertészkedtem még soha a szabad ég alatt. Termesztünk krumplit, tököt, káposztát… Pazar, mi, hát még ha virágokat és fákat is ültetünk, ahogy az őseim tették hajdanán – fogtam munkára a robotokat, és kíváncsian szemléltem, milyen termést érhetek el mesterséges fény révén.
Ezzel már jobban elfoglaltam magamat, különösen, amikor
– … hozzácsapunk a birtokhoz egy labdarúgópályát is.
– Labdarúgópálya? Nekünk? – meresztette szemét eleinte 30-as. – Hiszen senki, téged is beleértve, sem tud focizni.
– Ez most tiltakozás vagy megjegyzés?
– Csak megjegyzés, amit persze máris visszavonok, ha ingerel.
– Nem ingerel. Mellékesen igazad van: tényleg egyikünk sem ért a focihoz. De majd megtanulunk, a hétszázát!
Bevallom, nem bírom ezt a bádogembert. Túl sokat kukacoskodik élve a szabad véleménynyilvánítás jogával. Ezért is nevezem olykor Kukacnak. Szerencsére azért mindig szót fogad a robotika második törvénye értelmében, mely kimondja, hogy: a robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznek. Ugyanígy nem hagyhatom szó nélkül Szlenget sem, azaz 40-est, aki örökké engem utánoz. Állítólag én lennék a példaképe. Elképesztő, nem, mert ki hallott olyat, hogy példaképe legyen egy robotnak! De hát ilyenek ezek a mai automaták.
A szabályokat hamar megtanultuk, csupán a játék ízére nem tudtam sehogy sem rákapni. A robotok passzai, védekezése, támadása, egyszóval valamennyi akciója annyira hibátlan és pontos volt, hogy az eredményt mindig előre meg lehetett jósolni. Ráadásul lomhán és lelkesedés nélkül játszottak, úgyhogy lassacskán erre is ráuntam?
– Jól van, fiúk, nagyon szupcsik vagytok, de támadt egy jobb ötletem – gyűjtöttem magam köré a fiúkat. – Egyelőre szüntessük be a focizást, és folytassuk felfedező utunkat a…
– Tejúton? – villanyozódott fel 30-as.
– Víz alatt – mutattam az előttünk hömpölygő tengerre. – Kukacka, vécére kell menned, vagy mi a gond?
– Tréfálsz? Egy kiborg sohasem megy…
– Beszél, ha nem kérdezik, sőt, meg sem moccan mindaddig, amíg gazdája nem fejezi be a mondatát – reccsentettem Kukacra.
Az ördögbe, kezdenek elszemtelenkedni ezek a pléhpofák! Nem tagadom, hogy nálam sokkal nagyobb a tudásuk, de ettől még több tiszteletet mutathatnának irántam.
– Bocsánat!
– Miután a bolygó belseje tiltott zónának minősül, hadd próbálkozzunk meg a tengerrel. Hátha a víz alatt is élnek emberek. Mi az, Egyeske? Nálad sem passzol valami?
– A detektoraim nem jeleznek embert, Krisztián.
– Nem számít, ettől függetlenül lemerülünk, és átvizsgáljuk a fenéket. Ebből a célból összeállítok egy kutatócsoportot – önkéntes alapon, tettem volna hozzá, aztán lenyeltem; nem árt, ha időként ráébresztem az urakat, ki a még nagyobb úr a csárdában. – Az expedíció részvevői: 1-es, 2-es, 50-es, 60-as. Készítsétek elő az űrhajót!
– Azzal fogunk leszállni?
– Igen, 50-es.
– Lehetetlen, ezt az űrhajót nem vízi útra tervezték. Le sem tudnánk merülni, vagy ha igen, felmerülni nem tudnánk.
– Magyarán maradjunk veszteg, és örüljünk, hogy egyáltalán itt a tengerparton is megtűrnek.
– Maradjunk. Legalábbis addig, amíg építünk egy tengeralattjárót, amivel nyugodtan nekivághatunk a tengernek.
– Ti? – csodálkoztam a robotra. – Na ne! Egy igazi tengeralattjárót?
– Igen. A hajón mindent megtalálunk, ami egy tengeralattjáró megépítéséhez szükséges, a többi pedig csak szakértelem és idő kérdése.
– Brávó! – veregettem meg 50-es vállát növekvő respektussal. – Nem is vagytok ti olyan reménytelenek, mint gondoltam. Ennél jobban már csak annak örülnék, ha már most, azonnal le tudnánk merülni.
– Ennek sincs akadálya – vette át a szót Egyeske. – Van a raktárban néhány olyan szkafander, amivel gond nélkül sétálhatunk a víz alatt. Nem olyan biztonságosak, mint egy tengeralattjáró és túl mélyre sem igen szállhatunk, de egy kisebb vízitúrát azért kibírnak.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások