Nemrég újságokat, könyveket rendezgettem, selejteznem is kellett közülük, megválni mindattól, ami már nem fontos. Kevés a hely, és nehéz szigorúan bánni az emlékeimmel: ez a kettősség határozta meg aznapi munkálkodásomat. De nemcsak meghatározta, le is lassította, mert minden kézbe vett tárgyról eszembe jutott valami, egy pillanat, emlék, vagy történet, amelynél egy darabig elidőztem, mire eldöntöttem, marad, vagy kidobom?
Az újságban, amit a kezemben tartottam, az állt, hogy meghalt a mára szinte elfeledett, de egykor, a távoli hetvenes években ünnepelt, népszerű színész, G. B. Többnyire vidéki színházakban játszott, a Dunántúlon, de szerepelt tévéfilmekben is, népszerűségét, ismertségét főleg ennek köszönhette. Na meg kivételesen jó testi adottságainak, kellemes hangjának.
Miközben a hírt olvastam, eszembe jutott a történet, amit barátnőm, Dóra bízott rám. Féltve őrzött titka volt, amelyet úgy érezte, el kell mondania valakinek, mielőtt kivándorol Kanadába. Ez a valaki én voltam, azon az estén mesélte el nekem, amikor elbúcsúztunk egymástól. Bort ittunk, nem is keveset, szekszárdi vöröset, s a bor megoldotta barátnőm nyelvét. A gyászhírben szereplő színész történetesen az én Dóra barátnőm sógora volt, húgának, Nórának a férje. Amikor összeházasodtak, Dóra önmagának is nehezen vallotta be, hogy irigységet érzett, amiért a húgára, és nem rá esett a férfi választása, pedig a lelke mélyén örült testvére boldogságának. Ambivalens érzéseit nem vallotta be, tudta, hogy senkit sem találna, aki megértené őt.
A hetvenes években Dóra egyetemre járt, és többnyire autóstoppal közlekedett. Aznap tartották a Kaposvári Csiky Gergely Színház új bemutatóját, Zsámbéki Gábor rendezésében, amikor Dóra a városba érkezett. Akkoriban ez a színház nagyon jelentős szellemi műhely volt, forradalminak számító újításokkal, nagyszerű színész- és rendezőgárdával. Az ország minden részéből érkeztek nézők a bemutatókra, a kritikusok hegyezték fülüket és tollukat. Dóra nem hagyta volna ki a bemutatót, pedig nem tudta, utána hogy fog visszautazni Pestre, vagy ha marad a városban, akkor hol fog aludni? De mindez eltörpült a szellemi kaland mellett.
Nem csalódott, az előadás hatalmas siker volt, ha nem is főszerepben, de sógorát is láthatta a színpadon. Az előadás után sietett a pályaudvarra, ahol a menetrendet böngészve, megdöbbenve tapasztalta, hogy az utolsó vonat Budapest felé már elment. Azokban az években még nem lehetett könnyedén átvészelni a pályaudvarok várótermeiben az éjszakákat anélkül, hogy az igazoltató rendőrök ne zaklassák a várakozókat. Dóra, bár rendben voltak a papírjai, nem merte a várótermi éjszakázást megkockáztatni. Ugyanakkor azt is jól tudta, megtapasztalta sokszor, hogy ilyen későn teljesen reménytelen kiállnia a város határában az útra, és autóstoppal elindulni. Gyér volt a forgalom, meg az autósok és a stopposok olyankor már kölcsönösen tartottak egymástól.
Senki mást nem ismert a városban, csak húgát, Nórát és a férjét, Bencét, de úgy érezte, hogy ők nem örülnének a váratlan látogatásnak. Kisbabájuk öt hónapos volt, és Nóra nem szívesen lakott vele a korábban izgalmasnak talált, többnyire bohém pályatársakkal teli színészházban sem. Nem sokkal a kicsi születése után a városba költöztek, bérelt lakásba.
Dórának azonban nem volt választása, fogott egy szabad taxit, és éjfél előtt néhány perccel becsöngetett Nóráék lakásának ajtaján. Bence nyitott ajtót, a bemutató sikerétől, és nyilvánvalóan még valami mástól is kissé megrészegülve. Csodálkozva nézett Dórára, de oldalt lépett, hogy beengedje a lányt. Szabadkozott a rendetlenség miatt, mondván, egy hete egyedül van, mert Nóra a babával Pestre utazott a mamához, és ő nem sokat foglalkozott a háztartással. Nem is volt rá ideje, mert minden energiáját és idejét a bemutatóra való készülődés kötötte le. Valóban, a konyhai mosogatóban mosatlan edények tornyosultak, az ágy bevetetlen volt, a nappaliban pedig káosz uralkodott. Szétdobált cigarettás dobozok, szennyes és tiszta ruha halmokban, könyvek minden vízszintes felületen, és a bútorokon finom porréteg.
Dóra első gondolata az volt, hogy kitakarít, mert ha ezt az ő rendszerető húga meglátja, menten elválik imádott férjétől, de aztán gyorsan elvetette ezt az ötletet. Fáradt volt és éhes, semmi másra nem vágyott, mint enni pár falatot és lefeküdni, aludni. Bence vacsorával és vörös borral kínálta őt, ültek a rendetlen nappaliban, ahol egyszerűen csak a földre söpörtek mindent a két fotelből, és órákon át beszélgettek. Színházról, apaságról, házasságról, egyetemről, egyik téma adta a másikat. Bence elpanaszolta a lánynak, hogy amióta a kisfiuk megszületett, ő mellőzve érzi magát, Nóra minden idejét, energiáját, és érzelmeit a kicsinek szenteli. Régi szenvedélyes szeretkezéseik olyannyira megritkultak, hogy már nem is emlékszik, mikor voltak együtt utoljára.
Dóra még soha életében nem beszélgetett ennyit Bencével, valójában addig csak felületesen ismerte és most kellemesen csalódott benne. Három óra is elmúlt, amikor elköszöntek egymástól, és Dóra aludni ment a gyerekszobába, ahol egy kis heverő volt a gyermekágy mellett. Meg sem ágyazott magának, ledobta a ruháit, és ahogy volt, meztelenül lefeküdt, csak egy lepedővel takarózott be. Nagy hőség volt, július végén jártak, amikor éjszakára sem hűlt le a levegő a nyitott ablakok ellenére sem.
Szinte azonnal elaludt, a fáradtság és a vacsorához elfogyasztott két üveg bor megtette a hatását. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amikor arra ébredt, hogy valaki simogatja, hozzá simul, a fülébe suttog, és egy kéz a mellét markolja. Pár percig azt sem tudta, hol van, és mi történik vele, de aztán hirtelen, egy pillanat alatt éber volt már, és felismerte, hogy éjszakai látogatója nem más, mint a sógora, Bence. Hányszor elképzelte régen, hogy ez megtörténik kettőjük között! Tetszett neki a magas, izmos, jó testű fiatal férfi, éppen úgy, mint rajongóinak, a lányoknak és asszonyoknak, akik a színházban autogramért ostromolták őt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy számára az íratlan törvények értelmében, amelyek családjukban nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak, a férfi az ő számára tabu. Tiltott gyümölcs, hiszen a testvére férje, gyermekének apja.
Dóra ellökte magától a férfit, és rákiáltott, de az túlságosan felizgult már, és erkölcsi fenntartásai, ha voltak is, a jelek szerint épp kikapcsolt állapotban lehettek. Tovább simogatta, csókolta a lányt, aki egy idő után feladta az elveit és feladott mindent, amit fel lehet, a tiltakozást is. Ellazult a férfi karjaiban, és csakhamar magán, majd magában érezte a legszebb férfit, akit valaha ismert. Így aludtak el, és reggel így ébredtek, összeölelkezve.
A kijózanodás kegyetlen volt, mindketten küzdöttek a szégyenérzetükkel. Bence megeskette Dórát, hogy soha, senkinek nem mondja el azt, ami éjszaka történt. Hogy fogok ezután a húgom szemébe nézni? – töprengett Dóra. Elköszöntek egymástól, Bence a színházba ment, Dóra pedig vonattal haza, Pestre.
Néhány évig mindketten kerülték a személyes találkozást, ami elég nehéz volt a sok családi alkalom mellett, amikor a nagycsalád összejött: keresztelők, esküvők, temetések, évfordulók és más családi ünnepek sorakoztak a naptárban januártól decemberig. Több, mint negyedszázad múltán mesélte el nekem barátnőm ezt a történetet, amely a családi titkok legsúlyosabbika volt számára. Akkor már túl volt egy házasságon és váláson, két kamasz gyermekkel, akiket egyedül nevelt. Emlékszem, milyen várakozással nézett rám Dóra, az elismert közgazdász és külkereskedő, aki időközben vált belőle. A magabiztos üzletasszony egy pillanatra bűntudattól gyötört fiatal lánnyá változott, aki, mintha feloldozást várt volna tőlem.
A titok, ha megosztották valakivel, már nem titok tovább. Ez történt Dórával és a történettel is, amelyet rám bízott, elmesélt nekem, s az ezáltal irodalmi alapanyaggá vált. Én viszont úgy írtam meg, hogy meghagyva a történet magját, abban mindent megváltoztattam: a helyszíneket, neveket, és minden körülményt, amelyekből ráismerhettek volna a családra.
A titok, amelyet Dóra a büntetéstől és a megvetéstől félve 25 éven át magával hordozott, egy írásban él tovább. Szereplői olyan tabut szegtek meg, amely az íratlan törvények és a hagyomány szerint soha nem nyerhet megbocsátást. Azonban, ahogy az idő haladt, a társadalmi változások nyomán a bűnök megítélése változott, Dóra és Bence hajdani vétke ma már legfeljebb csak merész kalandnak tűnne sokak szemében.
A barátnőm önmagának nem tudott soha megbocsátani, ám amikor nekem elmesélte féltve őrzött titkát, szinte érezhető volt megkönnyebbülése. Mintha én azzal, hogy meghallgattam őt, feloldozhattam volna. A történet elmesélése, és a megtalált újsághír olvasása között, hogy meghalt G. Bence, az egykor ünnepelt vidéki színész, újabb évek teltek el, majdnem egy évtized. Most, amikor ezt a történetet írom, egy másik forró nyáron, a völgyben megbújó tanya melletti kis tisztáson, ahol nyári szabadságom legszebb napjait töltöm, már rég megszakadt a barátságom Dórával, egykori barátnőmmel, aki Torontóban él. Úgy érzem, senkinek nem tartozom elszámolással azért, mert ezt a történetet bűnről és bűnhődésről megírom, és közzéteszem.
Hozzászólások