a kalauz foghegyről köszönt
rosszulesett neki hogy ott vagyunk
morcosan imbolygott
arra gondoltam biztosan álmában is így billeg
amikor már nincs is a vonaton
talán vízágyban alszik a megszokás miatt akár a hajóskapitány
ettől mosolyognom kellett
nem viszonozta
titkos táskájából hosszú folyóként áradt ki jegyünk
a mosolytalan elgyötört negyvenes férfi eltűnt
majd
egészen váratlanul lekapcsolta a lámpát
nem mozdultam
most jólesne egy kis csoki
megfogtad a kezem tudtad félek a sötétben
te mindent tudsz rólam
szerintem az összes kalauznak vonatszaga van
a másik vagonból átszűrődő fény
aranykeretbe vonta az összes szürkét
volt ebben valami nemesség
láthattam lecsukódó szemed
engedelmesen elernyedő kezed
házak suhantak mellettünk világító ablakokkal
megannyi szentjánosbogár
lombkoronák sóhajtoztak
hosszú alagút jajveszékelt
kerestem a csillagokat
de azok szemérmesen magukra húztak néhány felhőt
ma csak egymás kedvére fényeskedtek
oldalvást árnyakkal teli árok dülöngélt
napraforgók búslakodtak lehajtott fejjel megadóan
érezhető volt fanyar illatuk
nem kérdeztél
nem beszéltem
földöntúli összhang zakatolt
*
A vers első közlésként a Litera-Túra Művészeti Folyóirat augusztusi számában jelent meg
Hozzászólások