A víz alatt meglehetősen hideg és sötét volt. Érthető, hiszen az É–2 semmilyen csillag körül sem keringett, amiből a tenger fényt és hőt kaphatott volna. Sebaj, látunk mi reflektorfényben is.
– Maradjatok a közelben, hogy ha kell, bármikor segíthessünk egymásnak! – utasítottam a robotokat rádión.
Félelmem alaptalannak bizonyult. Nem támadtak ránk sem cápák, sem óriáspolipok, egyáltalán semmiféle hal sem úszkált a tengerben. Nyilván nem véletlenül, hiszen élet Nap nélkül jobbára csak bakteriális szinten létezik. Azért tovább slattyogtam, mert bármennyire is igaz ez az állítás, annak a városnak odafönt sincs ám csillaga, mégis élnek benne emberek. És ha ott élnek, itt miért lenne abszurdum? 70 méter – sandítottam a vízszintmérőre, aztán megtörtént, amire álmomban sem mertem gondolni. Váratlanul besüppedt a talaj alattam, és, zsupsz, csak csúsztam, csúsztam lefelé még vagy 100 métert. Percekig mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdtem, amíg annyira összeszedtem magamat, hogy meg tudjam becsülni, hova zuhantam. Valamiféle tenger alatti barlang lehetett, talán egy vulkán krátere.
– Segítség, beleestem egy szakadékba! Hallotok? 1-es, 2-es meg a többiek, gyors segítségre van szükségem! – igyekeztem felkúszni a meredek sziklákon.
Nem ment, folyton visszasiklottam, és a robotok sem válaszoltak. Még megkíséreltem párszor felkúszni, végül feladtam. Vártam. Attól, hogy befulladt a mikrofon, a robotok detektorai még működnek. Csak türelem, nyugalom, nemsokára itt lesznek. Már látom is Egyeskét.
– Hahó, erre, erre, itt vagyok!
Jaj, mi ez! Mintha kevesebb oxigén lenne a sisakban. Úgy látszik, esés közben nemcsak a mikrofon, az oxigénellátó rendszer is bedöglött. Hogy ebből mi lesz, el sem mertem gondolni.
– Segítség!
Egyre nehezebben lélegeztem, és a hasam is úgy rángott, mint a kocsonya. Nagyon úgy fest, hogy mire 1-es ideér, már csak a másvilágból üdvözölhetem a barátom.
– Szia, Krisztián!
– Egyeske? – meredtem egy közeledő alakra.
– Nézz meg jobban! Megismersz?
– Apuci! – hőköltem hátra riadtan. – Nem hiszek a szememnek. Te lennél? Hiszen te meghaltál, azonkívül olyan fiatal vagy. Ez… ez irreális, sőt, lehetetlen, bár ki tudja.
– Ejnye, fiam, te még sosem hallottál olyan helyről, ahol mindenki fiatallá változik?
– Jó, jó, de akkor én is… meghaltam, különben hogy lehetnék veled egy helyen?
– Te mit gondolsz? Nagyon bánnád, ha így volna?
– Mit tudom én. Ezen a bolygón minden annyira szokatlan, hogy lassan már fogalmam sincs, mit higgyek. Még az sincs kizárva, hogy csak álmodom – csíptem a karomba. – Jaj!
– Ahogy elnézem, elég fájdalmas álmaid lehetnek.
– Vagyis mégsem álmodom. Ebben az esetben azonban meghalni sem haltam meg, mert a holtak, ugye, nem éreznek.
– Nyugodj meg, kisfiam!
– Apage, Satanas![1] – hátráltam a férfi elé tartva egy nyakláncon függő keresztet. – Ki a franc maga?
– Nyugodj meg, én vagyok – tolta félre szelíden a keresztet. – Különben honnan tudnék annyi mindent terólad. Látod, még azt is tudom, hogy anyád ajándéka lóg a nyakadban.
– Ezt a Sátán is tudhatja.
– De nem fogja meg a keresztet, én pedig pontosan ezt tettem.
Hm, ebben lehet valami.
– Meggyőztél, de csak akkor, ha azt is megsúgod, mi érdekel engem leginkább az életben.
Ez cseles kérdés volt, ugyanis ezzel, szégyen ide, szégyen oda, még magam sem voltam tisztában.
– Különösképpen semmi sem. Pedig a kezdet kezdetén ugyancsak pezsgett az élet az űrhajón. Nők, gyerekek, öregek, összesen 100 000 ember álmodott egy új életről. Kivéve téged. Persze nem csoda, ha valaki csak úgy teng-leng benne.
Stimmelt, legfőképp pedig, ahogy a teng-leng szavakat kimondta.
– Mert én reális szemmel néztem a világot, és csak arról álmodtam, ami ott történt, ott az űrhajón, és semmiképpen sem olyasmiről, ami sohasem válhat valóra.
– De te az embereket is kerülted, a robotokat lenézted, és, ismerd be őszintén, tanulni se nagyon tanultál. Nem kötött le sem a csillagászat, sem a fizika, kémia, semmi, jóllehet az apád is asztrofizikus volt, az anyád biológus, nagyapád…
– Remélem, nem azért jöttél, hogy felsorold a családfánk.
– Nem, és, biztosítalak, a tudományt is a maga helyén kezelem, mert azóta magam is beláttam, hogy a tudomány, Newton és Einstein sem minden. Mellettük léteznek egyéb, hellyel-közzel fontosabb dolgok is.
– Érdekes pálfordulás, és mi lenne az?
– A hit, remény, szeretet, Krisztián.
– Már amennyiben egy világűrben bolyongó, soha célba nem érő űrhajó hitéről és reményéről lehet, illetőleg érdemes beszélni. De hagyjuk a sódert, és segíts innen kijutnom!
Alig mondtam ki, mellém ereszkedett valaki a magasból.
– Fogózkodj belém, Krisztián! Katapultálunk! – kapcsolt magához, és a következő pillanatban mindketten kiszökkentünk a kráterből. – Jól vagy? – kérdezte, miután sikeresen feljutottunk a felszínre, és búvárruhámat levetve csak úgy habzsoltam magamba a levegőt.
– Egyeske!
– Szolgálatodra. Kilyukadt a sisakod – fedezte fel azonnal. – Szinte alig maradt benne oxigén. Képzelem, micsoda vízióid lehettek emiatt.
– Te… te látsz engem?
– Még hallucinál – csóválta meg a fejét 30-as.
– Hallucinál a nagyanyád – eszméltem rá sötéten, minek köszönhettem vízióimat a víz alatt.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Távozz tőlem, Sátán! (lat.)
Hozzászólások