Ringatózunk a komp – divatszóval élve feribot – fedélzetén. Az illemhelyek körül meg a hatalmas étteremben nagy a nyüzsgés. Egyesek hűsítőért, cigarettáért állnak sorban, mások kicsomagolják a hazait és falatoznak a kényelmes kereveteken. Velünk szemben három ortodox szerzetes uzsonnázik: hamburgert esznek és kólát isznak hozzá, ha jól számolom, fejenként hármat-hármat. Mindük jól kifejlett példány: a legalacsonyabb is meghaladja a száznyolcvanöt centit. Hajuk egyformán fésülve, hátul zsíros kis „lófarok” himbálózik, kicsattanó, piros arcuk, reverendájuk alatt domborodó potrohuk nem éppen az eltúlzott és folyamatos fizikai erőfeszítésről árulkodik.
Miután elemózsiájukat elfogyasztották az utolsó morzsáig, még egy darabig csöndesen beszélgetnek, aztán szerre lekoppan a szemük. Egyikük még horkol is, amitől hirtelen felriad s úgy tesz mintha legyet hajtana el az orra elől.
Férjem gyengéden megérinti karom és fülemhez hajol:
– Azt hiszem megtaláltam a segítséget, az otthoni farakáshoz – int fejével a három szerzetes felé. – Az a tizenöt öl meg sem kottyanna nekik: egyik vágná a körfürésszel, másik kéz alá adogatná a hasábokat, a harmadik betalicskázná őket a raktárba. Nekem nem lenne egyéb dolgom, mint egyenletesen sorbarakni a fát s vigyázni a szimmetriára. Csupa felebaráti szeretetből is megtennék, vagy a bűnök bocsánatára, nekem aztán igazán mindegy, csak elrakódjon a fa.
Ezen aztán jót nevettünk. Még akkor is derültünk a dolgon, amikor a feribot révbe érkezett s az utasok egyre erősödő zsivajától a három szerzetes felébredt. Amikor elhaladtunk mellettük, nem álltam meg, hogy egy „kalimera” ürügyén, még mindig mosolyogva feléjük ne bólintsak. Egyébként ez volt az egyetlen szó, melyet nyolcnapos üdülésünk alatt kiszűrtem a sebesen pörgő görög beszédből.
Hozzászólások