Ez év augusztusának második hétvégéjén a Székelyföldön, a Székelyudvarhely mellett került sor a XIX. Szejkefürdői Unitárius találkozóra. Az eseményen az erdélyi, anyaországbeli híveken kívül képviseltették magukat az Egyesült Államokbeli gyülekezetek is. Az Úrvacsorával megkoronázott istentisztelet után került sor a „legnagyobb székely”, Orbán Balázs báró sírjának megkoszorúzására. A szépszámú közönség Szalóczy Pál tolmácsolásában hallgatta meg Jakab Elek Orbán Balázsról írt megemlékezésének részleteit. Alább pedig közzétenném a veretes mondatokat, amik elhangzása után az emlékmű megkoszorúzására került sor.
Jakab Elek: Emlékezés Báró Orbán Balázs felett
(részlet)
Báró Orbán Balázs írói, politikai és társadalmi munkássága őseredetű székelységében domborodik ki igaz mivoltában. Székely volt minden ízében, a legrégibb magyar fajból, annak fény-és árnyoldalaival; abból a nemzetből való, mely, mint a római büszkélkedett polgári jogával, önérzetesen mondja ma is magáról: én szabad székely vagyok… Szülőföldén kisebbek és hasonlók közt tűnt fel, a fővárosban nagyok között vált ki, s lett nagyobbá egyéni tulajdonságainak eredetisége, jellemének ereje és határozottsága által, a mi külső megjelenésében s demokratikus elveiben megnyilvánult… A gőgös világpolgár az ő sima modorában, gúnyosan mondta háta megett: lám e fél-ázsiai, e modern barbár! Báró Orbán Balázst egyik sem változtatta meg, végig az
maradt, a ki elébb volt – benn és kívül magyar!
Ő nemzete főrendéhez tartozott, de elődei lófők voltak, a székelység anyatörzséből. Vére rokon a Mikes, Béldi és Ugron nemzetségekkel, a mibe anyja ágán görög vér vegyült. Nemes talajba nemes oltás! A kiben a székely eredeti természet és őserő, a székely öntudat és hun származás hagyománya mély honszeretettel, elszánt bátorsággal egyesült…. A székely a magyar királyság hegylakói közt a legmegbízhatóbb s legnemzetibb érzületű nép, gyémántja a koronának. Rég lakja már, sok ellenségtől védte meg szűkebb hazáját, kik eltűntek a földről, s csak a történelemben él elmosódott nevök.
Mikor vész jött a hazára, s a véres kardot széthordozták, Szent László király óta 1848-ig, a székely soha el nem maradt védőinek sorából, sőt legtöbbnyire – kötelezettsége szerint – azok élén állott, s Hunyadi, Mátyás, Martinuzi, Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György s I. Ferencz király és fejedelem alatt a nagy franczia háború győztes csatáiban a székely vér mindig bőven omlott… A székely nemzet czímere egyik része a nap, a mi ős hajdankori persa szomszédságban lakására mutat; másik a megújuló hold, ez a törökökkel való rokonság emlékét tartja fenn; külön földe – szerinte országa – van, külön örökösödési, hivatalviselési, igazságszolgáltatási törvényei, külön honvédrendszere, nemzeti ispánja, főkapitánya volt; ősi nemzeti jog szerint, minden székely egyenlően szabad és nemes, adómentes, de a hazáját benn önköltségén, kinn a király zsoldján személyesen fölkelve védi. A hadak útja, e szép csillagcsoport – a monda szerint – a székelyek nemzeti csillaga, mely Attila legyőzött fiainak földére, mai hazájukba vonulását jelöli…
Báró Orbán Balázs eszményei ezek voltak, ő rajongott a népért; keleti útjában Spárta és Athéne szabad népében székely népét képzelte látni; a székely földi ős várromokban a letűnt hun korszak beszélő maradványait. Ezért szentelte e föld megismertetésére, e nép java s érdekei szolgálatára élete javát, s tette szerény javainak örökösévé őket. E vonzódás véreihez sajátságos nemzeti erény. A székelyben bámulatos a vérhűség és fajszeretet. Báró Orbán Balázsban ez a legmagasabb fejlettségi fokon állott. Neki mindene a székely volt – méltó szeretete tárgya fennkölt érzületű fiának. Az a kis foltnyi nép a keleti Kárpátok aljában, mint a sas a kőszikla ormát, úgy ülte meg Magyarország keletén lakföldét. Míg ő itt van, míg a magyar korona drága gyöngyét székely kar védi, nem kell veszélytől tartanunk…. Báró Orbán Balázs ily felfogással volt a székelységről, s egész komolyságában fogta fel nemzete nagy küldetését. Ez neki érdeme, nekünk jogczím büszkeségre, erkölcsi kötelesség annak nagyrabecsülésére. Hadd maradjon meg a székelységnek e hite, ne bántsa senki lelkét dicsősége. Másfél évezred nehéz munkájával, sok vér áldozatával érdemelte ő meg ezt. Ez volt utolsó nyilvános szava nemzete mellett akadémiai székfoglalójában.
ápr. 19-én délután terjedt el a fővárosban nem vélt halálának megdöbbentő híre, általános részvétet keltve; mert kevesek tudták betegségét s azok sem vélték ily gyors és válságos lefolyását. A Magyar Tudományos Akadémia fekete zászlót tűzött ki palotájára, tudatva, hogy gyásza van. Ezt tette a Történelmi Társulat is. Koporsójánál a parlament, felsőbíróságok, tudományos testületek és közintézetek tagjai nagy számmal jelentek meg, sok koszorú fedte azt, a budapesti unitárius pap imádkozott felette, egyik barátja bucsúbeszédet tartott, barátai az indóházig kisérték, Ugron Gábor be a Székelyföldre. A vasútak megálló helyein sok helyt gyász pompával fogadták, mindenütt gyászlobogókkal mentek elé, beszédeket tartottak. A végső tisztesség a kies fekvésű Szejke-fürdőn, saját birtokán adatott meg, a hol hív barátja és rokona, Ugron Gábor beszélt felette, szívből, meghatóan. Koporsója a családi sírboltban helyeztetett el.
Visszatért már ő sok küzdés után pihenni atyái földére. Az általa oly hőn szeretett és gondozott Szejkefürdő nyugati hegylankáján, az általa építtetett-Rákóczi, Béldi Pál, Székely Mózes, Zrinyi Ilona, Kossuth és más magyar szabadsághősök és hősnők nevét viselő fürdői lakházak közelében, hervadó fák hulló leveleitől takarva pihennek munkában kifáradt teste porai. A Hargita alatt, kedvelt székely népe között, édes anyja mellett találta fel a nyugalmat, a mit életében nem ismert. Vajha a székely nép termékeny életfája új erőteljes hajtással pótolná mielébb kidőlt jelesének üresen maradt helyét! Én bízom a jövőben s hiszem, hogy e nép kegyelettel őrzi meg hív fia s igaz barátja sírját, csak úgy, mint elméje értékes alkotásainak emlékezését.
(Fotók: Barcsa István – www.facebook.com/borcsita)
Hozzászólások