Ezen a késő őszi, hidegbe hajló estén, valahogy korán lefeküdtek, pedig nem éreztek fáradtságot. Csalogatta őket az ágy. Nem volt kedvük mással foglalkozni. Balázs eloltotta a villanyt. A lefekvés nála gyorsan ment. A ruhadarabokat szétdobálta a szobában. Akármerre lépett, letett egyet. Reggel, amikor felébredt, fordított volt a helyzet. Perceken keresztül kábultan ült az ágy szélén. Az öltözés pedig egybekapcsolódott a reggeli tornával, mert amit az este szétdobált, reggel meg kellett keresni. Ágota ezért szörnyen haragudott rá. Sokat veszekedett vele, de minden hiába. Balázsnál ezek a mozdulatok feltétlen reflexekké váltak. Öt éve voltak már együtt, de az asszony nem tudott a férje szokásain változtatni, pedig sokszor tett már erre kísérletet.
Balázs pár évvel ezelőtt faluról jött a fővárosba, ugyanúgy, mint Ágota. Balázs most volt huszonnyolc éves, Ágota három évvel fiatalabb. Balázs egy alföldi kisvárosi gimnáziumban érettségizett, de aztán ezzel a papírral nem tudott ott semmit domborítani, így a szerencsepróbálást választotta, Pesten. A szerencse csak annyira állt melléje, hogy abban az üzemben, ahol a karbantartók szerszámait cipelte, lehetőséget kapott és hegesztő szakvizsgát tett. Ágotának már nem volt ilyen szerencséje, ő egy csomagolással foglalkozó kft-nél dolgozott, de mivel nem volt más választása, meg a havi bér is elfogadhatónak mondható, így ő egyelőre egy megállapodott hölgy szerepében élt. A házasságukban eddig még nem talált hibát.
Szótlanul feküdtek egy darabig. A kályhában a tűz duruzsolása, nyugtató volt. Balázs a falon a tűzhelyből kiszűrődő, ugrándozó fényt figyelte. Sokszor úgy látta, mintha egy féllábú alak táncolna. Máskor, pedig ez a kép hirtelen átváltozna egy tüzes nyíllá és minden egyes átalakuláskor, belevágódna a szekrény oldalába. A politúron megtörő fény szemének ütközött, játszadozott vele.
– Beteg a nagymama! – törte meg a csendet Ágota.
– Hány éves már? – kérdezte Balázs, csak úgy tájékozódásként.
– Hetvenöt!
– Szép kor! – csettintett a nyelvével. – Igen.
Újból csend ült a szobára, életet és mozgást, csak az ugrándozó fény jelentett. Enyhe sóhaj verte a mennyezetet, majd Ágota szólalt meg ismét.
– Nem lehet, hogy magukra hagyjuk a két öreget!
– Menjünk haza ápolni őket? – tört fel Balázsból a logikusan következő kérdés.
– Miért, talán nehezedre esne? – kérdezett vissza Ágota és bosszantotta Balázs értetlen viselkedése.
– Nem tudom, de félek valamitől! – mondta Balázs és felkönyökölt a jobb karjára. – Mitől? – volt az egyszerű kérdés.
– Ott ragadunk! – állapította meg Balázs.
– Úgy érzed, hogy most Pesten laksz? – kérdezte Ágota és arra gondolt, hogy itt Dunaharasztin is olyan, mintha falun lennének. A HÉV befut ugyan a Boráros térre, de addig bumlizni, utazni kell.
– Nem egészen – nyugtázta csendesen Balázs.
– Oda csak melózni jársz. A várost csak azon az úton ismered, amerre menned kell, minden nap. A többit nem!
– A város mégis más… – okoskodott Balázs, hogy valamilyen érvet mondjon. – Ha kedved van, elmehetsz szórakozni! – rukkolt elő a nagy ötlettel, melyben ő maga sem hitt.
– És eddig hányszor volt kedved? – kérdezte Ágota kemény hangon.
– … !? – Balázs nem felelt.
A csend kopogott. A tűz duruzsolása zajjá erősödött Balázs fülében. A képek, mint megannyi filmkocka peregtek előtte. Az eső… a sár… sáros cipők … mindent összeken vele… A falusi utcák kihaltak. Esik az eső, egyre sűrűbben. Az esti szürkület… magányos csend mindenfelé. A villanyoszlopok lámpáinak fényei, nem tudnak áthatolni a sűrű esőn… Hallja lépteit… két cipő kopogását… egyedül érzi magát… a városra gondol… Fényes kirakatokra… mozgó reklámokra… a forgalomra… emberekre… nőkre… nőkre… szőke… barna… szőke… vörös… szemébe nevetnek… nevetnek… nevetnek… – mintha egy különleges világban repülne. Csak a nevetés, a feléje forduló arcok rémítenék. Mást nem is hallott, csak ezt. Aztán mintha szétszakadna a kép, nem lenne hang, csak Ágota figyelmeztetése ébresztené a valóságra.
– Figyelj csak rám! Hányszor? – ismételte meg az iméntikérdést.
A szédület, zuhanássá vált a hangra. Felkönyökölt az ágyban, tájékozódott. A falon mozgó fény érte el leghamarább a központot. Kapcsolt.
– Egyszer sem! – szögezte le Balázs.
– Na, látod! – nyugtázta elégedettséggel Ágota. Arra gondolt, hogy a nagymama, mindig jó volt hozzá. Volt időszak, amikor csak ő foglalkozott vele. Anyja elhagyta egy vörös hajú fickóért. Elköltözött Pestre, őt otthagyta falun a nagyiéknál. Néha meglátogatta, de abban sem volt köszönet, mert szombaton jött és vasárnap már is visszautazott. Egy kék szoknyára és egy fehér blúzra emlékszik, ezt hozta egyszer neki és a suliban, ebben a ruhában igencsak megnézték a fiúk. Más érdemlegesre, már nem is emlékszik.
– Azt mondod, menjünk vidékre? – kérdezte Balázs. Arra gondolt, már tiszta minden előtte, az asszony ezt jól kigondolta és most következik a végrehajtás kegyetlen gyötrelmei. – Pakoljunk össze, és máris menjünk? – kérdezte élesen és számára fájdalmasan.
– Nem úgy gondoltam, hogy azonnal – váltott enyhébb változatra Ágota.
– Mégis, hogyan? – kérdezte Balázs és erős mozdulattal felült az ágy szélére.
– Gondolkozzunk rajta! – mondta Ágota és szemében könyörgés látszott.
– Mit tennék én ott? – kérdezte hevesen Balázs.
– Szakmád van! A faluban, pedig van egy kis üzem, ha még működik?
– És én hegesztenék? – volt az újabb kérdés.
– Hihetetlen ez?
– Nem! – szögezte le letaglózva, egyszerűen Balázs.
– Az üzem a szomszédban van, szinte az utca végén. Nem kellene korán kelned, utaznod. Oda még gyalog is elmehetnél – érvelt Ágota. Érződött szavain, hogy a győzedelmeskedés felé, megtette az első lépéseket. A fiú kezd puhulni.
– És tízezreket fizetni az albérletért!
– Ott még az sem volna!
– Ez már durván hetvenezer megtakarítás. Jól jönne havonta. De mit tennél te? – kérdezte Balázs.
– A nagypapa szerezne valamit.
– Nem fizikait?
– Nem. Valamilyen irkálóst! – mondta könnyedén Ágota.
– Beszélni kell az öregekkel! – állapította meg Balázs. Ebből az is kiérződött, mintha már beleegyezőleg nyilatkozna, de önmagában még nem döntött el semmit.
– Két hét múlva, úgyis megyünk! – nyugtázta Ágota. Ebben az összegzésben részéről az is benne foglaltatott, hogy hátha ez a döntés kedvező irányba vihetné kettőjük életét is. Ott lennének az öregek mellett. Segítenék őket, meg a gyerek is jöhetne már, titkon sokszor megfordult a fejében az anyaság érzése, de erről Balázsnak még nem beszélt.
A kályhában kialvóban volt a tűz, már nem pattogott annyira, a fények is csökkentek, tört pislákolássá váltak. Mintha minden nyugalomra váltott volna.
– Szép álmokat! – mondta Ágota.
– Neked is! – válaszolta Balázs és a fal felé fordult. Érezte a falból kiáramló hidegséget. A gondolatai is ezen a pályán futkostak. – Hegeszteni!? Nem is lenne rossz. Igazi hegesztő lennék! – összegezte eddigi megállapításait. Azt tudta, nem fog sohasem a Panteonba kerülni, de ha meghal, jó lenne, ha hagyna maga után valami maradandót. Most jutott eszébe, mi lenne, ha születne egy fia? Ők még fiatal házasok, nincsenek lekésve semmiről. Ezek a gondolatok cikáztak a fejében, mikor egyszerűen, minden átmenet nélkül, mély álomba merült.
Hat nap múlva a postás hozott egy táviratot. Ágota vette át, elolvasta és szótlan szomorúsággal lerogyott az ágy szélére. Balázs kivette a kezéből, olvasta ő is, majd Ágota mellé ült és átfogta az asszony vállát. A távirat szövege kavargott mindkettőjük fejében. – „Nagymama tegnap reggel meghalt, jövő pénteken lesz a temetése. Nagypapa.” Úgy érezték, mintha összedőlt volna minden körülöttük.
Hozzászólások