Hetedhéthatár | Azok a bizonyos nehéz idők

Szépirodalom - próza

Azok a bizonyos nehéz idők

 

Azoknak, akik rendszeres újságolvasók, bizonyára feltűnt már, hogy nem múlik el nap, hogy ne derülni ki valakiről az ügynökmúltja. Lassan már sikk lesz a sárdobálás, az ún. időzített lejáratás, vájkálás mások múltjában. Na, nem mintha a bűnösöket pártolni, vagy bújtatni kellene! De biztos, hogy az igazi bűnösökről beszélünk? Mert a valódi bűnösök, az egykori vallatók, vérbírák, akik több száz ártatlant kínoztak, küldtek a halálba, ma is jólétben, háborítatlan élnek közöttünk. Jó lenne, ha egyszer minden érintett megtenné a maga vallomását, és akkor végérvényesen lezárhatnánk a múltat.

Mielőtt még bárki is a cipőfűzőjét kezdené babrálni, hogy utána járjon viselt dolgaimnak, jelzem, ne tegye. Ezennel önként tárom fel mindazt, amit „elkövettem”, és teszem ezt abban a reményben, hogy talán mások is követni fognak. Tudom, hogy már az első sor is mosakodásnak fog tűnni, de kérem, olvassák végig. Nem véletlenül nevezték ezt nehéz időknek. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy – bármennyire is hihetetlen –, teljesen ártatlan vagyok. Nem követtem el semmit, amiért a törvény előtt felelősségre vontak, vagy vonhattak volna. Ami az ún. nehéz időket illeti, arra részleteiben is ki fogok térni.

Természetesen engem is megpróbáltak rábírni olyan cselekmények elkövetésének beismerésére, vállalására, amelyeket soha nem követtem el, de nem írtam alá, dacára, hogy tisztában voltam annak következményeivel. Hogy bátor voltam? Nem, dehogy, nagyon is féltem. Tudom, könnyű lenne így utólag a nagy ellenálló szerepében tetszelegni, de erről szó sem volt.

Akkoriban minden érdeklődésemet a természettudományok felé fordítottam – na, ez sem volt éppen veszélytelen vállalkozás –, melynek fókuszában a hártyás-lábúak, ezen belül is a békafélék álltak. Mielőtt még bárki fitymálódva félrehúzná a száját, szeretném emlékeztetni arra, hogy nem véletlenül nevezték ezt nehéz időknek. Könnyen megeshetett ugyanis, hogy az ember fiát megvádolták a kommunista államhatalom megdöntésére irányuló szervezkedéssel, a fasiszta restauráció vádjával, és ehhez olykor elég volt, akár egy ilyen kis rút béka is. (Na, jó ezt a rút szót visszavonom.) És erről a kis békáról, ha nagyon akarták, hamar bebizonyíthatták volna, hogy angol titkosügynökök dobták le, sőt még az is megtörténhetett volna, hogy a monarchia visszaállítására irányuló cselekedetek tárgyi bizonyítékát látják benne. Mert ugye elég egy nyálas, cuppanós puszi, és máris aktivizáltuk a békát, mely azonnal átváltozik egy trónkövetelővé, és akkor még nem beszéltünk a fekete mágiáról, mert bizony a klerikális reakció mindenre képes! Mi van, ha ennek a titkon génkezelt békának a felhasználásával akarnak olyan főzetet készíteni, mely alkalmas pártunk és kormányunk tagjainak, szeretett vezéreink életének kioltására? Szóval, veszélyes korban éltünk. Talán ebből érezhettem meg valamit, amikor egy árnyékban meglapuló békát figyeltem meg. Akkor, amikor úgy érezte, hogy látókörömön kívülre került, ugrálni kezdett. Ugrált a béka! Értik ezt? 1957-et írtunk és a béka ugrált! Nem volt semmi veszélyérzete. Ekkor elkövettem valamit, amit ma már nem tennék meg. Néhány feléje hajított kaviccsal próbáltam meg jelenlétemre figyelmeztetni, és ez azonnal hatott. Rögtön meglapult, ami arra engedett következtetni, hogy ez a parányi jószág kiváló megfigyelőképességekkel rendelkezik. Pontosan úgy reagált, mint az emberek. Szóval éreztem én, hogy itt valami nem gömbölyű, csak azt nem tudtam még biztosan, hogy mi az. Ez a látszólag jelentéktelen, a béka ellen irányuló cselekedetem persze még nem jelentette a diktatúra melletti kiállásomat.

Ami a beszervezésemre vonatkozó körülményeket illeti, nos, egészen ártatlannak indult. A dolog úgy kezdődött, hogy az udvarunk egyik lakója, K. Eszter, aki bejáratos volt az öreg grófnő kényszerlakhelyül kijelölt szoba-konyhás lakásába, egy ízben magával csábított. Nem kellett sok hozzá! Én valami nagy kaland reményében szívdobogva követtem, mit sem sejtve annak következményeiről. Az öreg grófnő süteménnyel és igazi kakaóval (!) kínált minket, ami nagy szó volt akkoriban – ma sem tudom, hogy honnan szerezhette –, és pár percre magunkra hagyott a szobában. Eszter ekkor élte ki kutatószenvedélyét, és nem feltételezem, hogy kompromittáló anyagokat keresett, vagy kívánt volna elhelyezni. Ez utóbbi egyébként mindennapos gyakorlat volt a rendszer kiszolgálói részéről. Mindenesetre nagy igyekezetében összetört egy muzeális értékű vázát, mely túlélte a világháborúkat és az azt követő zabrálásokat is. Ekkor környékezett meg Eszter azzal a gondolattal, hogy jobb lenne, ha magamra vállalnám a váza összetörésével járó hercehurcát, miután büntetlen előéletem és fiatal korom miatt enyhébben bírálnák el cselekedeteimet. „Cselekedeteimet” – fogalmazott, amit el sem követtem. Igazságérzetem háborgott és hevesen csapott össze érzelmeimmel, melyek viszont Eszter pártjára próbáltak állítani. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy átvállaljam. Nem akartam elveszíteni a grófné szeretetét, ugyanakkor tudtam, hogy ezek után Eszternek végleg búcsút mondhatok. Hiába vetette be minden női báját, hajthatatlan maradtam.

Soha nem felejtem el, ahogy ott állt előttem hosszú szőke hajával, csenevész, alultáplált teste szinte reszketett. A váza összetört, Esztert elveszítettem, az öreg grófnő már nem hívott be többet. Teljesen magamra maradtam. Visszahúzódtam és meglapultam, ahogy akkor mindenki, és reggelente csak lopva figyeltem a függöny mögül, ahogy Eszter kis táskájával elindul, és irigyeltem, hogy ő már iskolás.

 (Szálkás keresztek – Hungarovox kiadó, 2013)

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Azok a bizonyos nehéz idők”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés