Botz Domonkos írásai

Egy széplány sétált át a réten,
csípője ringott, szoknyája kéken
libbent a reggeli szélben.
Egy távoli fa alatt egy legényke ült
és csak nézte.

Az elmúlt hét megírta önmagát.
– Fránya toll! –
Csak meg ne tudják odaát,
mily mély, meleg mocsár az
öled, ahonnan nincs tovább.

Búcsúzóul szemem elkísér,
míg végig mégy a horizonton,
majd egy utolsó lobbanással
végleg alámerülsz a napban.
Így látlak mindig új alakban,

Ott fenn a sarkon lakott,
körötte málló falak, vak
ablakok, mögötte elhagyott
rongyos hálók a tegnapok.
Szájában rég megkeseredett
az élet, a nyál, és mert tudta,

Penitenciát gyakoroljanak csak a papok,
ha már irigyeim élvhajhásznak is
tituláltak, hát az is leszek/maradok.
Hetven felett sem áll meg az élet,
eszem, iszom, ölelkezem, és
folyvást keresem a szépet.

Fenn a messzi Északon
hol hótól fehérlett a táj,
akkoriban rénszarvasok
kutattak élelem után.
Fenn a messzi Északon,
hol hó borította a tájat,

A fakó emlékezet még
őrzi az ácsolt őrtornyokat,
a szögesdrótba kapaszkodó
reszkető kezet, tovább őrzi
a deszkabarakk rései közt
áthúzó jeges szelet,

Sárkányként hét fejem van – ahogy
a mesében is írják –, nem iszom, így
nem is okádok sem tüzet, sem mást.
A pikkely sem sömör, csak úgy
borítja szárnyam, mit levagdosni
fejemmel együtt annyian vágytak.

Tenger által határolt hajlékom
hűvösében csendes a hajnal, a
balkonon ücsörgök, az asztalon
gyűrött könyv, kávé, könnyű
szellő babrál ezüstbe
fordult hajjal. 

– Forgách Balázs barátomnak –
A parton gyermekek játszanak,
az égen vékony ívet húz, hagy
örök nyomot egy eldobott labda,
vöröslő pipacsok ripacskodnak a
fák közt