Errefelé nincs tenger
Itt nincs tenger, csak parányi
patak, parti bokraiba a lenyugvó
nap sugarai belegubancolódtanak.
Itt nincs tenger, bárka sem ring
a vízen, elázott papírcsónakon
néhány szerelmes sor üzen.
Botz Domonkos írásai
Reggel a tanyán
– pillanatkép –
Errefelé madárcsőr köszörüli
a reggelt, a tyúkudvarban
ricsaj, lárma, hártyás lábakon
kacsák dagonyáznak kéken
fénylő pocsolyákban.
Február
Fagyosan roppan a föld,
odébb sírásó átka száll,
a folyó felett egeket
súrol pár eltévedt sirály.
Már csak kettőt alszunk
– mondaná egy kisgyerek,
Vidd hát
Ég alatt hálok,
hátizsák a vánkosom,
évekkel teli.
Míg alszom, vidd mindenem.
Még van időd reggelig.
Nárcisz
Víztükör fölé
hajlik, nézi önmagát.
Tekintetében
folyamok fodrozódnak,
és kecsesen ring a nád.
Örök talány
Csak csipog. Mintha csak valami láthatatlan gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, miközben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttes gumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat.
Költözködés
Halomba szórt könyvek,
hevernek a padlón
szétszórt versikék,
és megpillantom, amint
Paul Verlaine titkon megérinti
Simon Weil fenekét.
Szerda reggel
Egy kislány sétált az
utcán velem szemben.
Lángot fogott, lobogott
szelíden a reggel, amint
sötét turáni szemében
máglyává nőtt a szikra,
Szeretnek az angyalok
Barcelonában gitár pengett
a vén katedrális falai alatt,
a Szajna partján szívemben bús
harmonikaszó hagyott nyomot,
de itt a hegyen madarak énekelnek,
és esténként átölelnek
Szerepcsere
Ötvennégy éve születtem,
– sokak bánatára –,
bevallani is szégyen, de
olykor csak úgy beleéltem,
haltam, e zavaros világba.