Botz Domonkos írásai

Ott fenn a sarkon lakott,
körötte málló falak, vak
ablakok, mögötte elhagyott
rongyos hálók a tegnapok.
Szájában rég megkeseredett
az élet, a nyál, és mert tudta,

Penitenciát gyakoroljanak csak a papok,
ha már irigyeim élvhajhásznak is
tituláltak, hát az is leszek/maradok.
Hetven felett sem áll meg az élet,
eszem, iszom, ölelkezem, és
folyvást keresem a szépet.

Fenn a messzi Északon
hol hótól fehérlett a táj,
akkoriban rénszarvasok
kutattak élelem után.
Fenn a messzi Északon,
hol hó borította a tájat,

A fakó emlékezet még
őrzi az ácsolt őrtornyokat,
a szögesdrótba kapaszkodó
reszkető kezet, tovább őrzi
a deszkabarakk rései közt
áthúzó jeges szelet,

Sárkányként hét fejem van – ahogy
a mesében is írják –, nem iszom, így
nem is okádok sem tüzet, sem mást.
A pikkely sem sömör, csak úgy
borítja szárnyam, mit levagdosni
fejemmel együtt annyian vágytak.

Tenger által határolt hajlékom
hűvösében csendes a hajnal, a
balkonon ücsörgök, az asztalon
gyűrött könyv, kávé, könnyű
szellő babrál ezüstbe
fordult hajjal. 

– Forgách Balázs barátomnak –
A parton gyermekek játszanak,
az égen vékony ívet húz, hagy
örök nyomot egy eldobott labda,
vöröslő pipacsok ripacskodnak a
fák közt

Vendégem volt az este.
A balkon korlátjára könyökölt a Hold,
csak néztük egymást. Az egyik sápadt,
megkövült arc, a másik tagolt.
Nem időzött sokáig, hívogatóan
emelkedni kezdett, szállt egyre

– Látod testvér, ez az igazi csorba – 
mondta a séf vállamra támaszkodva.
– Van benne csirke, csicseriborsó,
helyi fűszerek, zöldség és szója.
Elismerően kanalazom, mert
valóban remek, de mit tudja ő

Bár lennék tenger,
mosnák hullámaim édes partodat,
ölelném lázas tested monoton,
légyen nappal, vagy alkonyat.
Már nem vagyok senki, csak
számkivetett,