Botz Domonkos írásai

– Scarlettnek –
Fenn a messzi Északon,
hol hótól fehérlett a táj,
akkoriban rénszarvasok
kutattak élelem után.

Hidegen roppan január
fogai közt a jelen, nincs
menekvés; pálmafás meleget
emlékezem, homokos partot,
melyre fehéren futnak ki a habok,

Belehalt rőt reveporába
hidegen a délután, már csak
a törpeszárnyas kecskerágó
izzik a kerítés tépett oldalán

Itt nincs tenger, csak parányi
patak, parti bokraiba a lenyugvó
nap sugarai belegubancolódtanak. 
Itt nincs tenger, bárka sem ring
a vízen, elázott papírcsónakon
néhány szerelmes sor üzen.

– pillanatkép –
Errefelé madárcsőr köszörüli
a reggelt, a tyúkudvarban
ricsaj, lárma, hártyás lábakon
kacsák dagonyáznak kéken
fénylő pocsolyákban.

Fagyosan roppan a föld,
odébb sírásó átka száll,
a folyó felett egeket
súrol pár eltévedt sirály.
Már csak kettőt alszunk
– mondaná egy kisgyerek,

Ég alatt hálok,
hátizsák a vánkosom,
évekkel teli.
Míg alszom, vidd mindenem.
Még van időd reggelig.

Víztükör fölé
hajlik, nézi önmagát.
Tekintetében
folyamok fodrozódnak,
és kecsesen ring a nád.

Halomba szórt könyvek,
hevernek a padlón
szétszórt versikék,
és megpillantom, amint
Paul Verlaine titkon megérinti
Simon Weil fenekét.