Ez a történet a nagyapámé. Gyermekkoromban annyiszor elmesélte, hogy ma is emlékszem minden részletére, sőt, magam előtt látom a nagy bajuszú öreget, amint ölébe ejtett kézzel ül a heverőn, és felcsillan a szeme, amikor a Besszarábiából hozott paripáiról esik szó.
A történet a háborús időkig nyúlik vissza.
’44 őszén, amikor a németek már kezdtek nyugat felé húzódni, olyan sürgősen kötötték fel a nyúlcipőt, hogy a foglyokkal már nem volt idejük törődni. Így maradt két besszarábiai fiú Hosszúfaluban, a községházán. Amolyan senki kutyái voltak, csak lökdösték őket jobbra-balra. Dédnagyapám akkoriban a község jegyzője volt, megsajnálta a két szerencsétlenül járt foglyot és engedelmet kért, hogy hazavihesse őket. Ott dolgozgattak a ház körül, még a mezei munkában is segédkeztek. Úgy beleszoktak a házi rendbe, mintha dédnagyapám portáján nevelkedtek volna. Aztán egy szép napon jött a hír, hogy a németek kapituláltak, s most már a két fogoly is hazamehetett Besszarábiába. Hátrahagyták a címüket, s megígértették nagyapámmal, hogy levelezői viszonyban maradnak. Nagyapám akkor fiatal házasember volt. A maga földjein kívül városon lakó nővére birtokát is gondozta. Telt-múlt az idő, s a pár ló, amellyel dolgozott, kivénhedt, el kellett őket adnia. Volt még három pár ökre, de azokkal nem lehetett fát fuvarozni az erdőről, mert lassan jártak. A vágások messze voltak, s míg a többi gazda két fuvarral lejött, ő csak egyszer térülhetett. Meg is írta besszarábiai barátainak, kellene neki egy pár jó ló. Van ott elég a faluban, s ha egy sem tetszik, hát átmennek a másikba, vagy a harmadikba – jött a válasz.
Fel is készült nagyapám az útra. Eladott két pár ökröt, s apja fogatával indult Besszarábiába. Nagyanyám amikor kikísérte, nem állta meg, hogy ne „kóbítson”: „Gyula, aztán ha lehet, kótyavetyéld el az ökrök árát, s állíts haza valami csitkókkal, hogy aztán ne tudj velik dolgozni!” Hát ez így is lett. A két pár ökör ára ráment a vásárra, a fiatal lovak pedig nem húztak, hiszen még hám sem járt a hátukon. De nagyapámat ez egyáltalán nem izgatta. Számára csak az volt a fontos, hogy olyan két szép paripája volt, hogy festeni sem lehetett különbet. De nem mert kimenni velük az útra, mert két lábra ágaskodtak, amikor húzniuk kellett volna a szekeret. Egy darabig szoktatta-térítgette őket az udvaron, aztán egy éjszaka elindult velük fáért az Ördög völgyébe. A szolgát az ökrös fogattal előreküldte, hogy ha valahol fennakad a lovakkal, az húzassa ki a fogatot. Így dolgozott pár hetet a négy állattal, de felét sem tudta behordani annak a fának, amit a szomszédok egy fogattal leszállítottak. Kacagták is, hogy Jónás Gyula alaposan bevásárolt. Nagyapámat azonban nem lehetett kihozni a sodrából. Sohasem ütötte a lovakat, inkább kockacukorral csalogatta őket, ha nem akartak húzni. Jó idő után aztán sikerült neki is lehoznia másfél öl fát, mert hosszú platformos szekere volt. A szomszédoknak erre már elpárolgott a nevethetnékjük, főleg mert legtöbbjük kimustrálta lovait a nagy hajszában. Vagy lesántultak, megkehesedtek, vagy elpusztultak állataik. Ekkor sikerült nagyapámnak kapcsolatba lépnie egy derestyei szász kereskedővel, aki egyből tíz öl fát rendelt. Egy hét alatt könnyűszerrel leszállította a tűzifát, és a szász még ráadást is fizetett, mert meg volt elégedve a munkával. Amikor épp számolja nagyapám fizetségét a kereskedő, beállít egy úrhatnám kocsis, és kérdi, kié a kapu előtt álló pár ló? Nagyapám mondja, hogy ő volna a gazdája, mire a kocsis kihívja a fogadó elé. Ott egy másik úri szolga várakozik, aki értésére adta, hogy a fogadóban tartózkodó gróf meg szeretné vásárolni a lovakat. Nagyapám nem egy, hanem négy pár ló árát kérte, csakhogy ne kelljen megválnia a feketéktől. Az uradalmi intéző – mert az volt az úrhatnám szolga – bement a fogadóba, majd azzal jött onnan vissza, hogy a gróf állja a vásárt. A lovak árát ott helyben lepengette, azzal a kéréssel, hogy másnap hajtaná le őket a bodolai Béldi-kastély udvarára. Nagyapám csak ámult, hiszen életében nem járt annyi pénz a kezében, s aztán az is igen furcsa volt, hogy a gróf ismeretlenül is megbízik benne. Másnap kora reggel lehajtotta a felcsengőzött lovakat Bodolára. Maga a gróf fogadta a tornácon, s nagyapám holtáig büszke volt rá, hogy a bodolai Béldiek egyik sarja kezet fogott vele.
Azon a télen még egyszer megpillantotta ébenfekete lovait. A csengők hangjára lett figyelmes. Kilépett a kapuba, az úri szán épp akkor porzott el a főúton. A gróf is ráismert a nagy bajuszáról, üdvözlésképp felemelte kesztyűs kezét.
Hozzászólások