Hetedhéthatár | T. Ágoston László: Hazatért liliomok

Asztaltársaság

T. Ágoston László: Hazatért liliomok

A közelmúltban eltávozott barátunk és szerzőtársunk, T. Ágoston László emlékére október 14-én, szombaton 18 órától tartottak megemlékezést szerettei, barátai, amikor is a születésének 75. évfordulójára kiadott könyvet, a Hazatért liliomok című novelláskötetet mutatták be, Budapesten, XVII., Podmaniczky u. 3. szám alatt, a Rákoshegyi Közösségi Házban.

A megemlékezésen közreműködött ifj. Ágoston László operaénekes, Kántor Judit színművész, Rudas Attila színművész és Emszt András zongoraművész.

A kötetből A szikla szélén című írást közöljük, T. Ágoston László emlékére.

 

A Hazatért liliomok című könyv megrendelhető az alábbi elérhetőségen:
http://www.tagostonlaszlo.hu/emlekkotet-megrendelese

 

A szikla szélén

        Az öregember egy kiugró sziklapárkány szélén ült, és a távolban szikrázó csillagokat figyelte. Úgy érezte, hogy ha kinyújtaná értük a karját, bármelyiket elérhetné. Elérhetné, de minek? Mit kezdene vele itt a mindenség szélén? Különben is fáradt, reszket a karja, meg a lábai, nincs már kedve utána járni, milyen is a mindenség vége. No, igen, a mindenség vége, vagy a semmi kezdete? Mert a tudós elmék azt mondják, hogy a vég az egyben valami más kezdete. Merthogy a világ már csak úgy van megalkotva, hogy a vég a végtelenbe torkollik. De vajon tényleg vég nélküli a végtelen, vagy csak nem találtak nevet a végtelenen túlinak? No, és ez a sziklapárkány, amelyiken most légtornász módjára egyensúlyoz, ez a határ melyik oldalán található? Még a minden, már a semmi, vagy akár a névtelen?

Nem kell mindennek nevet adni. Csak az ember vindikálja magának a jogot, hogy mindent néven nevezzen. Az a bizonyos valami attól van, hogy van neki neve. Aminek nincs neve, az nem is létezik. Márpedig ami nem létezik, az… No, azzal mi is van? Mi lenne? Ha nem létezik, akkor nincs, nem is lehet vele semmi. Nem lehet beszélni róla. Amiről nem lehet beszélni, az titok. A titoknak viszont az a természete, hogy ölni szoktak érte, meg néha vele is. És akkor újfent eljutottunk oda, ahonnét indultunk. A vég kezdete, vagy a végtelen vége? Lám, itt a jó alkalom, hogy megtudja a választ. Itt ül a mindenség szélén. Egyetlen bátor mozdulattal leugorhat a mindenségből a semmibe, és megtudhatja az összes választ, amire a sziklapárkányon nincsenek szavak, tehát nincs is. No de a fák, meg a füvek nem beszélnek. Valószínűleg az emberi lényre sincs szavuk. Akkor hát számukra az ember se létezik? És önmagukra hogyan tekintenek? Saját maguknak sincsenek?

A távolban földereng egy szikrázó csillag fénye. Messze van, olyan messze, hogy még látni sem, inkább csak érezni lehet, de biztosan ott van, és jön, hozza a válaszokat. A válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket föltenni se lehet. Föltenni? Nevetséges a szó. Hová? A polcra, vagy egy reklámmolinóra, hogy lengesse a szél? Vagy egy melldöngető kitűzőre, hogy látva lássák, hová tartozol? Hogy aztán később legyen mit megtagadni, vezekelni a bűneidért, és másokat okolni, hogy félrevezettek téged, szegényt…

Milyen egyszerű is lenne csak úgy lazán fölállni, elegáns mozdulattal lépni egyet, esetleg kettőt, és eltűnni a semmiben. De ha valóban semmi az a semmi, akkor hogyan tűnhetne el benne? És az a lépés… Éppen itt és most mekkora is az a lépés? A Földön azt mondják hetven centi körül van. A Holdon legalább két méter, vagy tán négy is. A végtelenben vajon mekkora lehet? Egyáltalán van ott mértékegység, amihez viszonyítani lehet? És ki az, aki ellenőrzi ezeket a mértékegységeket? Ki felügyeli az ellenőröket? Létezik-e ott objektív igazság, vagy az egyéniségen átszűrt szubjektivitás a legfőbb mérce? És itt meg kell állni, mert elfogy a szó. Csak a kérdőjelek sorakoznak és sehol egy biztos pont. A két gondolatjel között is üres a hely.

‒ Hát akkor ugorjunk ‒ motyogta maga elé az öregember és megmasszírozta sajgó derekát. Az öreg csont recsegett, ropogott, de nem akart mozdulni. A lélek serényen talpra ugrott, lépett volna fürgén bármekkorát, de visszahúzta a fáradt test, meg a szikla súlya, mely ránehezedett. A lábát próbálta mozdítani, de az se ment. Csak a feje mozdult, s a szeme kereste a fénylő csillagot.

‒ Eressz el Uram ‒ nyögte halkan ‒, látod, semmire se jó már ez a porhüvely! Csak toldják, foltozzák, mint a lyukas zsákot, de már a rostja is szelel.

‒ Az idődet nem te méred ‒ szólt a csillag a felhő mögül. ‒ Bár a percek fogyva fogynak, nem a te gondod, mennyi még. Lehet, hogy utolsó, s ugorhatsz a végtelenbe, mielőtt meggondolnád magad, vagy várnod kell, míg elvégezted, bár a hátadon már púp a feladat.

‒ Nem keveslem én, mit adtál; erőt, szerelmet, talentumot, de visszavetted lassan mindet, és nekem a kérdéseken kívül szinte semmim sem maradt.

‒ Én maradtam, mint e csillag, hogy a szemed elől ne veszíts, s e szikla, mely a talpad alatt biztosan megtart, míg a végtelen szédít és csábítanak a szirénjei.

‒ Hát ez az, Uram, a szirének… A hangjuk édes, lágy és hívó- gató, s nincs vitorlarúd, mi megtartsa a viharvert fáradt tengerészt.

‒ A fának napfényt adtam, csak felé törhet, fölfelé. Az oroszlánt az ösztöne hajtja, nem tehet mást, csak amit a vére parancsol. Neked adtam a szabad akaratot, hogy választhass jó és rossz között. A te feladatod, hogy a jó kérdésre helyes választ találj.

‒ Igaz, Uram, de az alma mellé kígyót is tettél a fára.

‒ Én gyümölcsöt adtam, s te mondtad rá, hogy alma. Én virágzó édent adtam neked, s te kivágtad belőle a fákat. Tiszta forrást kaptál, s te elszennyezted valamennyit. Csodálkozol, hogy nem dicsérlek érte? Te hívtad ki a fejedre a bajt.

‒ Gyenge vagyok, Uram, és esendő, törékeny, mint az üvegpohár. De miért van az, hogy az oroszlán, aki oly erős és hatalmas, nem falja föl a társait. Csak az ember az, aki kéjjel pusztít, s halomra öli embertársait?

‒ Az oroszlánt te nevezted el királynak, és te tettél a sörénye fölé koronát. Olyan akartál lenni, mint ő; erős, büszke és hatalmas. Te választottál és megtagadtál, hogy te lehess a végső válasz, a leghatalmasabb. Kérdeztél és válaszoltál magadnak helyettem és a mindenség helyett. Nem vetted észre, s nem is akartad, hogy a válasz helyett a kérdés visszhangzik füledben, miközben rád szakad az általad fabrikált művilág. Ettől még a végtelen az enyém maradt.

‒ Már nem bódít a művirágok kémcsőben érlelt illata. Nem csábít a szirének édes-bús dala, se a végtelent hódító büszke és hazug erő. Itt állok talpig pucéran, sebzetten és erőtlenül, mint lőtt vad, ki a kegyelemdöfésre vár.

‒ Ülj vissza a sziklára, ember ‒ szólt a Csillag a felhő mögül. ‒  Nem feledkeztem meg rólad, majd szólítalak, ha eljött az időd.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “T. Ágoston László: Hazatért liliomok”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

WP Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com