Úti- és olvasmányélmények Facebookon innen és túl
Kötelezők
Zsibongó május reggel van odakint. A fiú valahol a Koksz utcánál száll fel a buszra, egyből leveti magát a mellettem lévő ülésre. Talán nyolcadikos lehet. Irodalomkönyvet vesz elő, az ölébe rakja, bele-belenéz. Meglesem: Radnóti „Nem tudhatom” című versét olvassa vagy talán memorizálja, de leginkább unja. Láthatólag jobban leköti a város odakint.
Én is olvasok. Orosz lektűrt tartogatok az ölemben, ami egy atomháború után játszódik a moszkvai metróban. A szerző kortárs, fiatal, az orosz populáris irodalom sztárja. Mondhatni hivatalból olvasom, írással foglalkozó emberként olvasni kell – gyakorlatilag mindent – és nem minden könyv elolvasása szórakozás. Jelen esetben kíváncsi vagyok, hol tart az orosz szórakoztató irodalom, mitől döglik a nép.
Egymás mellett ülünk a buszon, mindkettőnk ölében könyv. Kötelező olvasmányok. Ő tanulja a verset, én azon gondolkodom, mitől unom ezt az – egyébként nagyon jó – orosz regényt. (Talán túl nyomasztó. Talán túl lassú, oldalakon keresztül moralizál az író akció helyett. Gőzöm nincs.)
Egyik megálló jön a másik után, át-átsandítok Radnótira – micsoda mondatok! „…s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” Ez a két sor többet ér, mint az egész könyv, amit a kezemben tartok.
Át-átsandít könyvemre ő is, legszívesebben kikapná a kezemből, és habzsolná csömörig. Láthatólag jobban érdekli a moszkvai metró, a sugárfertőzés, a mutánsok, mint Radnóti.
Egymás mellett ülünk a buszon, ölünkben egy-egy könyv hever. Egyre többször, gyanúsan sokszor, bámulunk ki az ablakon a lármás, ébredező városra.
Novemberi este
Felszállok a buszra, leülök az első ülésre, ahol épp látom, hogy a buszvezető a sofőrfülke mélyén egy helikopteres játékkal játszik a telefonján. Virtuálisan repked, jön-megy, feladatokat old meg, képzeletben vagány helikopter pilótának látja magát. Én előkapok egy Vonnegut-kötetet, amiben a diplomaosztókon elmondott beszédeit gyűjtötték össze, azt olvasom, közben elképzelem, hogy egyszer én is ilyen okos, könnyed beszédeket mondok majd diplomaosztókon. Így várjuk az indulást: a helikopterpilóta és a híres író.
November este van, körbevesz minket a sötét külvárosi buszmegálló ködbe fúlt valósága.
Woody
Ma megint megkíséreltem Woody Allent olvasni a buszon. Az utastársak először agyvérzésre gyanakodtak, majd idegösszeomlásra, hirtelen elmebajra, napszúrásra. Egy fickó egyenest gégemetszést akart végrehajtani rajtam, mert elmondása szerint olyan furán hörögtem. Rémültem raktam el a könyvet.
– Woody, te mocskos, vén New York-i szemétláda, megint leégettél a jobb sorsra érdemes újhegyiek előtt! – gondoltam magamban, miközben letöröltem a könnyeimet és megpróbáltam eltüntetni a hisztérikus, elmebeteg vigyort az arcomról.
Hozzászólások