Még őrizgeti pompáját az erdő,
bíborszín köntösbe öltöztek a fák,
lám, csöndben úszik mind a bárányfelhő,
visszacsábítgatna csókjával a nyár.
Még ragyogással mosolyog a mának,
szíve minden kincsét szétszórja a fény,
de alkonyórán mellénykében fázva,
mint kis nagymamóka, óvatosan él.
Még patakcsobogásban ér az este,
csöppnyi csillag csordul, egyetlenegy kincs,
már megadással várja néma teste,
amint komótosan feltűnik a nincs.
Minden fényesség lomhán elmenekül
rozsdás lombokon a szellő hegedül.
Hozzászólások