Gera Péter ezen az őszön, az erőtlen napsütésben mégis kiült a ház udvari teraszára. Friss levegőre vágyott, a hirtelen jött hideg bekényszeríttette a szobába, ahol naphosszat ült a számítógép előtt. A nemrég beindult vállalkozása ezt követelte tőle. Most arra gondolt, ahogy ott ült a vesszőből fonott fotelban, mennyire más volt a világ, amikor olyan huszonöt éves volt. Most hatvanöt, csak csodálkozni tud.
Körülnézett, látta a kert örökzöld fáit. Rajtuk nem fogott semmit az idei ősz, de a többi fa levelei, sárgák, vörösbe hajlók. Ekkor pillantotta meg az ablak párkányára tett almák sorát. Ezt Éva, a felesége szedte össze a kertből. Sajnálta, az érésben lemaradt almákat, gondolta itt a párkányon még a kései nap talán, megérleli őket. Péternek az almákról is a huszonöt éves kora jutott ismét az eszébe. Akkor voltak Évával fiatal házasok, kezdők. Éva óvónőnek tanult, ez volt a végzettsége. Pesten albérletben laktak egy pici szobában. Ez a szoba régen, egy polgári családnál szolgáló cseléd, szobája volt. Egy keskeny világító ablak nézett a liftaknára. Ezen aztán a nap, még véletlenül sem sütött be. Még szerencse, hogy esténként tartózkodtak csak benne, meg éjszaka. Ilyenkor, fiatalon, ifjú feleséggel az oldalán nem a napfény utáni vágy hajtotta. Nappal dolgoztak, a hétvégék voltak rázósabbak, ilyenkor mindig elmentek ebből a lakásból. Nyáron strand, ősszel a hegyek, télen a szánkózás jöhetett számításba. Két év után elegük lett az egészből, megoldást kerestek. Itt ugrott be egy kis falu neve. Éva találkozott egy képzős társával, aki említést tett erről a lehetőségről. Üresen áll ott egy szolgálati lakás, hiányzik egy óvónő. A következő vasárnap kiutaztak busszal abba a kis faluba. Péter azt mondta, ez jó lesz egy kirándulásnak is. A busz úgy tíz óra körül állt meg a falu közepén, a templomnál. Az épületet körbe gesztenyefák sora övezte, mint egy zöld gyűrű. Érdeklődtek az óvoda felől, de a véletlen egy jól tájékozott helybéli lakost vezérelt az útjukba, aki imakönyvvel a kezében, éppen a misére igyekezett. Megmutatta az iskolaigazgató – Laci bácsi – házát. Ott volt mindjárt a templom szomszédságában. Egyszerű, apró falusi ház, melyhez utólag építettek egy keskeny fedett folyosót. A folyosó közepére, pedig egy kiugró tornácot. A tornác oldala apró lécekből volt megformálva, benne vesszőből fonott asztal, kényelmes, támlás székekkel. Itt a tornácon ült az egyik székben az igazgató, Laci bácsi és egy kék lavórban áztatta lábait. Laci bácsi, mert csak így hívták faluszerte, közel volt a hatvanhoz. Alacsony, ősz hajú, kántortanító volt, aki ebben a minősítésben a kor legjobb pedagógusa címet is büszkén viselhette volna. Ezt nem adta neki senki, de az volt. Szívélyesen fogadta őket, elnézést kért a lenge neglizsés fogadtatásért. Felesége, aki apró asszonyka volt, mindjárt süteményt tett az asztalra és hamarjában főzött egy kávét. Éva és Péter már az első percben szimpatikus volt Laci bácsinak, aki elmondta, hogy van egy kétszobás szolgálati lakás. Csak az a gond, hogy a víz, amely a vizes részekben keringeni lenne hivatott, egyelőre nincs. Az angol vécét is, hozott vízzel kell majd üzemeltetni. Tervben van véve, de ki tudja mikor lesz ebből valóság. Meg is nézték, az albérlet után, palotának tűnt. Aztán megegyeztek az állás elfoglalásának részleteiről, és örömmel utaztak vissza Pestre, hogy hamarosan falusi lakosok lesznek. Egy hónap múlva egy heverővel, pár könyvvel, lábasokkal, lavórral, vödörrel és egy Tavasz televízióval elfoglalták a lakást.
Friss, beköltözött lakosok voltak a faluban. Oly annyira frissek, hogy a nem létező spájzuk is teljesen üres volt. A cukrot, a sót, a kenyeret az egyetlen szövetkezeti boltból talán, majd csak beszerzik, de a vízzel gond volt. Csapok éktelenkedtek az újonnan átadott pedagógus szolgálati lakásban, de abból vizet még egy bibliai alak sem tudott volna fakasztani, nem hogy ők. Az első információk szerint, egy arra totyogó öreg bácsi mondta, hogy az utca cégén van egy tekerős kút. Abból lehet vizet nyerni, inni, mosakodni, mosni, ki mire akarja.
Péter el is ballagott egy műanyag vödörrel a kúthoz. Öntött, kékre festett vaskereket kellett tekerni, hogy víz a felszínre kerüljön. Péter hajtotta is egy darabig, de semmi. Úgy érezte üresen, forog a kerék, a dugattyú csak a levegőt sűríti a kongó csőben. Már azon a ponton volt, abbahagyja és belenyugszik, hogy ez a hegyek közé ékelődött kis falu, egyenlő a sivataggal, azzal a különbséggel, hogy nincsenek homok dűnék a kút körül és a pálmafák is, hiányoznak. Tehát nem mondható oázisnak sem. Elkeseredésében nagyobb lendülettel forgatta a kereket, a szájpadlása is száradni kezdett, amikor egyszer csak nehezebb lett a pumpálás és a kifolyóba megjelent a víz. Gyorsan tele is nyomatta a vödröt és ajkához emelte a vízzel telt edényt. Ekkor érte az első meglepetés. A víznek szaga volt, mégpedig olyan büdös bogárra emlékeztető szaga. Az íze, pedig vas ízű. Kénytelen volt kortyolni belőle, de nem tetszett neki. – Na, ezzel meg vagyunk lőve, ezt nem lehet meginni! – mondta magának kissé elkeseredve. Gondolkodott, most mit lehetne tenni? Arra a végkövetkeztetések sorára jutott, hogy kell lenni itt a hegyek között, valahol egy hűs forrásnak. Nem baj, ha messze is van, majd onnan hoz vizet. Az is eszébe jutott, hogy sokfelé, a kertekben szőlőtőkéket látott. Könnyű azoknak, akiknek ez díszíti a kertjét, mert ott biztosan van bor, és abból nyugodtan kortyolhatnak, nem törődve ezzel a büdös bogaras vízzel. De neki nincs szőlője, pincéje. Legfeljebb a boltban, vagy a kocsmában vehet bort, és azt iszogatja majd.
Ezzel eldöntöttnek tartotta ezt a vízi csatát. Majd holnap körülnéz a falu egyetlen boltjában és a mellette lévő kocsmában. Úgy is volt, feleségével először a boltot vették célba. A boltos egy barna hajú vékony fiatalember volt, a hosszú pult mögött állt és kérdezet: – Mivel szolgálhatok? Péter és Éva körülnézett a tanteremnek is beillő helyiségben, ahol a pult mögötti polcokon sorakoztak a becsomagolt cukor, só, liszt, rizs halmazok. Még található volt egy-két üveg befőtt, a sarokban drótkerítés fonatok, zsákokban állati tápszerek és polcsor tetején almaborral teli palackok sokasága. – Vizet szeretnénk! – mondta Éva, és ahogy körülnézett bizonytalanná vált. – Víz az nincs! – mondta boltos. – Az csak a kúton van! – szögezte le. – Nem mosakodni, inni kellene! – próbálkozott Péter. – Nem tartunk! – mondta a boltos. – Vízért a kútra szoktunk járni! – tette hozzá egy kicsit kioktató hangnemben. – De ha inni akarnak, vigyenek almabort, látják, az van bőven! – és a polc tetején sorakozó poros üvegekre mutatott. Kezdetnek vettek két üveg almabort, ha már iható víz nincs, legalább ezzel oltják szomjukat. Az almabor ihatónak mutatkozott, így másnap is vettek két üveggel, aztán szinte mindennap. Egy jó hónap múlva a boltos hálálkodva mondta: – De jó, hogy ide költöztek, látják üres a polc, az almabort maguk nélkül, sohasem tudtam volna eladni!
Hozzászólások