Egy kutyás öregúr naplója
Szeptember 1., péntek
A lányom hozott egy fekete puli kölyköt, azt mondta, csak pár napig kellene megőrizni, ameddig találnak neki egy gazdit. Úgyis kertes házban lakok, ideális hely egy ilyen kutyának. Arról nem is beszélve, hogy én se unatkoznék addig a nagy magányomban. Erre mondtam a lányomnak, hogy én amúgy se unatkozok: operákat hallgatok, kicsit dolgozgatok a kertben és írom az Egy vidéki tenor című memoáromat.
– Csak pár napig tart ez az egész, ilyen pulit hamar el lehet passzolni – válaszolta erre a lányom. Adott kutyakaját is. Este mégis a kanapém felét ette meg kutya.
Szeptember 3., vasárnap
Felhívtam a lányomat, hogy elfogyott a kutyakaja, és momentán nincs több papucsom se, amit a kutya elfogyaszthatna, küldjön valamit. Megígérte, hogy holnap kijön, hoz kaját is, papucsot is. Azt is mondta, hogy már lehet, a jövő héten elviszik a pulit, nagy az érdeklődés iránta.
Szeptember 6., szerda
Felhívtam a lányomat ismét. Van már gazdi, kérdeztem. A lányom azt mondta, hogy nincs még, mert az illető, aki érdeklődött, csakis fajtiszta kutyát szeretne, de a mi pulinknak az előíráshoz képest magasabban tűzött a farka, ezért nem lehet törzskönyveztetni. De sebaj, mert annyi érdeklődő van még, hogy csuda. Addig is elnevezhetném valahogy, ha már úgyis itt van nálam.
Este valamiért nagyon megörült, erre a magasabbra tűzött farkával úgy megcsapdosta a visszeres lábaimat, hogy majd megbolondultam.
Elneveztem Monostatosnak.
Szeptember 8., péntek
A lányom hozott egy almot Monostatosnak, mert bár nem sokáig lesz itt nálam, talán hétfőn jönnek érte az új gazdijai, addig is megpróbálhatnám arra szoktatni, hogy az alomba kakiljon.
Szeptember 9., szombat
A kutya ma reggel megette az almot mindenestől. Most oda kakil, ahova gondolja.
Délután kivittem kicsit a kertbe, hátha kifárad. Mialatt én dolgoztam, Monostatos egy óvatlan pillanatban megette a munkáskesztyűmet. Aztán elképzelésem sincs arról, hogy a gereblyével – amit csak két percre tévesztettem szem elől – mit csinálhatott. Azóta se találom.
Szeptember 11., hétfő
Felhívtam a lányom, hogy van-e már gazdi. Még nem, jött a válasz, de Zoli felrakta a fészbukra, vagy mi a fenére a kutyát. Most biztos elviszik, mert most sokan lájkolják majd. Ettől aztán nagyon megnyugodtam.
Szeptember 14., csütörtök
Első sétánk Monos-szal. Ezt a lányom ajánlotta, mert panaszkodtam, hogy a kutya feltúrja az udvart. Mondta, hogy futkározzak vele a környéken. Persze, egy hetvenhat éves, volt operaénekes pont futkározni akar. Ezért inkább csak sétálgattunk. Találkoztam egy szomszédasszonnyal, aki teljesen el volt ragadtatva, milyen szép kutyám van. Mondtam, hogy nem az enyém, csak pár napig lesz nálam, míg találnak neki gazdit.
Szeptember 16., szombat
Borzasztóan idegesítő ez a kutya. Az a legrémesebb benne, hogy zenét se lehet mellette hallgatni. Verdi közben tutul, Mozartnál ugat, Puccininél vonyít, arról nem is beszélve, hogy ha egy öt felvonásos Wagnert adnak a tévében, nem tudom megnézni teljesen, mert Monos vagy labdázni akar, vagy felborít valamit, esetleg kikéretőzik (ilyenkor a hűvös, őszi szélben pipilünk – illetve csak ő).
Este felhívtam a lányom: van már gazdi? Nincs, mondta sajnálkozva. De lesz. Néhány nap.
Szeptember 18., hétfő
Tegnap becsöngettek a szomszédjaim: egy fiatal házaspár sok gyerekkel. Nemrég költöztek ide. Áthozták Monostatost, mert beszökött az udvarukra és ásott néhány lyukat. Viszont a gyerekekkel nagyon jót játszott, terelgette őket fel-alá az udvaron.
– Nem kérik véletlenül? – kérdeztem tőlük. Erre csak mosolyogtak, hogy van már aranyhaluk, macskájuk, papagájuk és egy degujuk. De ha gondolom, néhányszor áthozhatom hozzájuk Monost, mert a gyerekek nagyon megszerették.
Telefon a lányomnak: nincs még gazdi.
Szeptember 22., péntek
Jövő hétfőre biztos lesz gazdi, mert jelentkezett a lányoméknál egy ember, akinek van egy pásztor ismerőse, akinek kell egy terelőkutya.
Mi az a degu?
Jean-Paul Belmondo és a „Kutyám” az Egy ember és kutyája című filmben (2008)
Szeptember 27., szerda
Mégsincs gazdi, nem pásztor volt az illető, hanem egy villanypásztort forgalmazó cég ügyvezetője. Nem kellett neki puli.
Egyébként lassan kialakul egy napirend: reggel lezuhanyozom, és míg én a zuhany alatt éneklem a hadaró duettet a Don Pasquale-ből (egyik kedvencem, fénykoromban egylevegőre énekeltem, mint a Gregor), addig ő kint vonyít a fürdőszobaajtó előtt. Ezután összetakarítok, majd reggelizünk, majd összetakarítok, majd eszik, majd összetakarítok, majd sétálunk, majd minden szembejövő szomszédnak elmondom, hogy még nincs gazdi. Itthon eszik, takarítok, labdázunk, takarítok, eszik, takarítok, aztán felhívom a lányomat (még nincs gazdi). Aztán lefekszek, aztán felkelek takarítani. Másnap reggel újra kezdődik minden.
Szeptember 30., vasárnap
Na, most aztán tényleg vége a türelmemnek! A kis piszok leverte azt a vázát, amit még az első IBUSZ-utazásunkkor vettünk a feleségemmel Prágában. Nagyon leszidtam, csak úgy zengett a ház (fénykoromban egy teljes zenekart énekeltem túl), erre olyan bűnbánó szemekkel nézett rám, hogy még én kértem tőle bocsánatot. Ez a kutya egy terrorista.
Este telefon. Még nincs gazdi, de már bármikor elvihetik.
December 5., kedd.
Leesett az első hó. Monoskám nagyon élvezi: még nem látott ilyet. A sétánk alatt utánakapott minden hópehelynek. Megpróbálta megenni az összest. Nagyon vicces volt, még a bolttól jövő szomszédasszony is nevetett rajta. Amikor megkérdezte, van-e már gazdi, azt válaszoltam, hogy igen. Én. Aztán elsétáltunk haza. Mögöttünk a hóban két lábnyomot hagytunk: a tenoristáét és a kis terroristáét. A fene vigye el ezt a szeretnivaló kis mocskot: csak a nyakamon maradt!
Hozzászólások