Az Ádám és Éva-korabeli kert és Tarzánia nagyjából hasonlítottak egymáshoz. Itt is hatalmas fák nőttek a magasba, közöttük pedig az oroszlántól a tigrisig mindenféle állat csatangolt. Békében, mert sem egymást, sem minket nem bántottak. Nem is bánthattak, mert az Édenben senki sem falja fel a másikat, és húst sem kell ennie ahhoz, hogy életben maradjon. De már a fákra senki sem épített egy kuckót sem, ami pedig az étkezést illeti, itt a (hús nélküli) paleolit táplálkozást részesítették előnybe. Erre akkor jöttünk rá, amikor valaki meghívott ebédre. Zellerkrémleves volt rántott camemberrel, jázmin rizzsel és áfonyalekvárral. Miközben ettünk, pár méterre tőlünk a pázsiton egy szerelmespár kufircolt.

– Egészségetekre! – emeltem rájuk a poharam.

– Nem hiszem. Becsületszavamra, ilyen nincs! – kapkodott levegőért édesapám.

– Mit szól hozzájuk? – lépett hozzá a háziasszony, egy kopaszra nyírt nudista. – Milyen ritmusosan csinálják.

– Ismered őket?

– Hogyne: az egyik a lányom, a másik meg a férjem legjobb barátja.

– És ezt te csak úgy végignézed?

– Nem értem a kérdést. Már miért ne nézném végig? Talán te is szeretnél?

– Micsodát?

– Benevezni egy menetre. Semmi akadálya. Még van egy kislányom, vagy… vagy inkább velem szeretnél? Igazad van, mit tud az a csitri hozzám képest. Megengeded? – nézett kérdően a párjára.

– Parancsolj! Szolgáld ki a kedves vendéget!

– Köszönjük, nagyon édes vagy, de nekünk most mennünk kell – léptem közbe zavartan. – Majd legközelebb, ha ismét erre járunk.

– Kérlek. Látom, nem tetszünk nektek – sértődött meg a kopasz hölgy. – Vagy ti csak egymással kamatyoltok? Akkor viszont elárulnád, mit kerestek Nudisburgban?

– Nézd, ne haragudj, ezek olyan intim dolgok, amikről mi, űrmigránsok nem szívesen beszélünk. Arról van szó, kérlek tisztelettel, hogy mi egy évben csak egyszer…

– Hagyd, nem tartozik reájuk – fogott karon édesapám. – Viszontlátásra! Köszönjük a vendéglátást – spuriztunk az autónkhoz, és, uccu, neki, vesd el magad, kirobogtunk Nudisburgból.

– Hú, nagy az Isten állatkertje! – törölte meg édesapám a homlokát.

– Nagy, nem nagy, nekem tetszik a természetességük. Meglehet, hogy itt nem laknak lángelmék, ám imponáló egyszerűséggel és prekoncepciók nélkül élnek, gondolkoznak.

– Mint általában mindenütt az Édenben, de ami itt folyik, túlmegy minden határon.

– Vigyázz, valaki áll az úttesten!

Fékeztünk. Egy stoppos lány, pontosabban hozzánk hasonló űrvándor mutatott hüvelykujjával felfelé.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Felvesztek?

– Ugorj be! – adta meg az engedélyt édesapám.

– Köszönöm. Dzsamilla vagyok. De őrülök, hogy űrvándorokra bukkantam.

Bájos, szemrevaló leány volt, nagy fekete szemekkel, és olyan intelligensen csevegett, hogy üstöllést levett a lábamról. A Terra 15 űrhajón született, tehát sokkal idősebb lehetett nálamnál, de számít is ez az E–2-ön, ahol mindenki fiatal? Szülei, rokonai nem voltak. Ők valamiért nem támadtak új életre. Hogy miért, nem firtattam, meg azt sem, hogy magyarok voltak-e vagy muszlimok, miután a Dzsamilla nem kifejezetten magyar név, no meg az arcában is volt vala­mi arabos.

– Nem érzed magad idegenül, magányosan ebben a világban? – kérdezte édesapám.

– Néha, de majdcsak megszokom valahogy. Isten közelsége mindenért kárpótol.

Még meglátogattunk két nevezetes helységet, aztán meghívtam Dzsamillát Szent Mihály-i otthonunkba.

(Következő rész: jövő vasárnap)

Megosztás

Tweet