A Budai úti kiskocsmában volt a törzshelyük, mind a négyüknek. Így négyen alkottak egy kis csapatot a Török Feri által vezetett „Részvét BT” nevet viselő temetkezési vállalkozásnál. Tulajdonképpen ők sírásók voltak, a temetkezésnél olyan gyászhuszárok. Zahar Misi is közéjük tartozott. Jól megértették egymást, a szőke, szeplős arcú, kissé dagadt Jani volt a vezetőjük. Neki volt egyedül jogosítványa, kisbusz vezetésére, melyet a temetkezések során használtak. A többiek, Péter és Kázmér, meg Zahar Misi, iskoláik hiányossága miatt, csak olyan ásó és lapát fogó munkára voltak alkalmasak. Ebben aztán nem zavartatták magukat, csak az volt a fontos, hogy napjában, rendben elföldeljék azt a három-négy halottat, melyet Török Feri kijelölt számukra. Akkor volt jó napjuk, ha ezek a temetések egy temetőre korlátozódtak, mert így jól meg tudták szervezni a sírásást, meg a temetéseket. Akkor voltak bajba, ha ez több temetőt, temetkezési helyet érintett. Tehát nagyon fontos volt, hogy megkapják a „hantolási” járandóságot a hozzátartozóktól. A pénz átvételére kimunkált módszerük volt. A legfontosabbnak azt tartották, hogy a szertartást követően, amikor megkezdődik a tényleges temetés, akkor nagy összhangban dolgozzanak. Lássák a hozzátartozók, ők tudják a dolgukat, a gyorsasággal, a pontossággal együttérzésüket fejezik ki. A halott, ha már befejezte földi pályafutását, ne késlekedjen a „porból lettünk, porrá leszünk” visszatérés állapotába. A gyorsaság megrövidíti az itt maradók úgy is súlyos megrázkódtatását. Ez a szervezettség teljes szótlanságban zajlott részükről. Munkájukat, csak a koporsóra hulló föld dübögése, a lapátok csattogása kísérte. Szervezett összhangban alakították ki a sírhantot. Mindig a sofőr Jani dugta le a fejfát, aztán közösen hordták a virágokat, koszorúkat, gondosan ügyelve, hogy a szalagok olvasható felükkel felülre kerüljenek. Amikor elkészültek, egy sorban megálltak a sír mellett, fejbiccentéssel vettek búcsút a számukra ismeretlen halottól. A sofőr Jani egy pillanatig még ott maradt, a többiek összeszedték a szerszámokat, pallót, kötelet és a kocsihoz vitték. Így adták tudtára a gyászoló családnak, hogy az összehangolt munkát a sofőr Jani irányította, aki aztán szép lassan elindult a távolabb parkoló autóhoz, ahol a többiek várakoztak. Ezen a kis útszakaszon érték utol, rendszerint a gyászoló család férfi tagjai közül valaki, aki Jani zsebébe csúsztatta a már előre elkészített borítékot, köszönetet mondva.
A csapat többi tagja csak azt nyugtázta, hogy megvan a boríték, ezzel ez a munka, rendben is van. Persze munka és munka között itt is volt különbség, még a temetőben is, hiszen nem volt mindegy kit temetnek. Zahar Misi szerint a nagyon öregek temetése volt a sima ügy. Az embernek, ha megöregszik, elgyengül, tehetetlenné válik, itt a helye, sehol máshol, csak itt. Ne legyen terhére senkinek. Ilyenkor az utolsó útjára kísérők többsége is öreg. Ők is arra gondolnak, holnap hátha ők következnek. Békések, megértők, belenyugvók. A középkorúaknál – úgy harminc-ötven között – már hangulatilag is feszültebb a temetés. A hátramaradók siratják elvesztett hozzátartozójukat, az apát, az anyát, vagy a testvért. Még rosszabb a helyzet, a gyászolók részéről, ha olyan valakit kell temetni, aki fiatalon, balesetben éri a halál. De legrosszabb a gyerekek temetése. A vétlen, ártatlan teremtés, aki még az élet nagy létráján, csak az első fokokat mászta meg, még a kellő magasságban, körül sem tudott nézni, őt kell a koporsóban a mélybe ereszteni, ez valami borzalmas. Sírás és könnyek nélkül még ők sem tudják túltenni magukat az eseményen. Sőt napokig ott motoszkál a gondolat, kimondva, kimondatlanul is, miért kellett ennek így történnie? Sajnos legtöbbször, nincs rá felelet.
Amikor a napi munkát befejezték a sofőr Jani, elővette a borítékokat, megszámlálták a pénzt, egy részét levonták a Török Ferinek, a többit általában egyenlő részben elosztották. A kocsit bevitték a telephelyre, aztán irány a Budai úti kiskocsma.
Rendszerint úgy este hat és hét óra között értek ide. Az első kört a sofőr Jani kérte ki, egy-egy feles, elkísérve egy sörrel. Aztán jöttek sorban a többiek, a maguk rendelésével. Nagy beszélgetések követték az italokat, ugyanis ez megoldotta a nyelvüket.
– Misikém, még nem láttam a Piroskát? – kérdezte Péter, aki szőke, fürtös hajával olyan volt, mint egy kócos kislány. Zahar Misi körülnézett és csak annyit mondott:
– Jönni fog, biztosan.
Azzal nyaggatták, nősüljön már meg, ezzel a közel ötven éves fejével nem élhet egyedül. Ő várakozott, nem akart másik házasságot. Abból elég volt egy is, az sem tartott csak tíz évig. Nem maradt más számára, csak a két gyerek, egy fiú meg egy lány. Azok is nagyok, élik a maguk életét. A fiának már van egy gyereke, tulajdonképpen így már nagypapának is szólíthatnák. Most albérletben lakik, a Piroska is hasonló képen. Lakásra semmi kilátás, még a távolabbi időben sem. Kedveli ezt az asszonyt. Ő is elvált, rokkant nyugdíjas. Ahol lakik, egy öreg házaspár adta ki a különálló szobát. Nem sokat kértek, de azaz összeg, legalább pótlást ad a költségvetésükbe, a téli fűtés idejére. Házasságról ugyan nem esett szó közöttük, de a távlatot már firtatta Piroska. Kedvelte ezt a vörös hajú asszonyt, ő is hasonlóan vélekedett, ha még nem is mondta ki. Szerelmi dolgaikat esténként a lakótelepi kispadon bonyolították le, hiszen az albérletbe nem mehettek fel egymáshoz.
Zahar Misi, amikor így munka végeztével lekanyarította a négy felesét, melyet elkísért négy sörrel, aztán még a Piroskával is megittak néhány pohárral, már semmi sem számított. Ilyenkor, legtöbbször a festett haját látta, széles ajkait, a fogható, megmarkolható testet. Ez az állapot, már, mint a felesekkel, sörökkel megtöltött: – Nagyon kevésre emlékszem a tegnap estéből! – majdnem mindennapos volt nála. Sokszor megfogadta, hogy holnaptól minden másképpen lesz, de az elhatározást tett, nem követte.
Már kora ősz volt, amikor Zahar Misi úgy döntött, hogy szombaton meglátogatja lányát, aki Nagykanizsán lakik. Telefonált is neki, hogy megy, a délutáni gyorssal, ott tölti az estét, meg az éjszakát, másnap visszautazik, hétfőn megy a srácokkal temetni. Reggel, amikor felkelt, szépen megborotválkozott, fehér inget vett magára. Egyetlen, sötét öltönyében, amikor bement a kiskocsmába, úgy nézett ki, mint egy ügyvéd. Szépen megfésülködött, sima volt az arca, a fehér ing jól állt neki. Meg is dicsérte Rozika, a csapos:
– Igazi úriember lettél! Jó rád nézni!
– Még kezdhetünk is együtt valamit! – volt rá a válasz.
Rozika elhessegette ezt a beszédet. – Majd adna nekem a Piroska! – összegzéssel fejezte be.
Zahar Misi örült az ilyetén fogadtatásnak, kért is egy felest, meg egy sört, hogy ezt a hangulati állapotot meghatározza. A vonat úgy egy óra körül indult a nagyállomásról. Volt még bőven, vagy négy óra.
Közben többen bejöttek a kiskocsmába. Mindenki csodálkozott Zahar Misi jólöltözöttségén. Dicsérték, élcelődtek vele, mondták neki: – Nem is nézel te ki sírásónak! Ebben volt egy kis irónia, gúny is. Vegyes érzelmekkel álldogált ott öltönyében, fehér ingjében. Néhányan meghívták az „úriembert” egy-egy felesre, egy-egy sörre. A trécselés, iszogatás közben hirtelen eszébe ötlött, menni kell az állomásra, mert indul a vonat. Összeszedte magát, hogy induljon, de valahogy a lába nem akart engedelmeskedni, meg szédült is egy kicsit, fájt a feje. Kibotorkált a wc-re és elindult a Zár utcán át, az állomásra. Az úton többször meg kellett állnia, mintha nem kapna elég levegőt. Arra gondolt: – majd a vonaton pihen egy kicsit.
Megvette a jegyet és kiment a peronra. A vonat a második vágányra érkezett, a váltókon keresztül eléggé tekervényesen futott be az állomásra. A hosszú kocsik nagy rángatózásokkal szedték a kanyarokat. Sivító fékezéssel állt meg Zahar Misi előtt a szerelvény. Megvárta még leszálltak az ide utazók, aztán az egyik kocsi peronjára felszállt. Nem akart mindjárt bemenni a fülkék valamelyikébe, inkább itt a nyitott ajtóban elszív egy cigarettát. Még mindig szédült. Rá is gyújtott, közben a vonat elindult és csattogva, rángatva futott át a váltókon. Az egyik ilyen sínen való igazodásnál Zahar Misi csak annyit érzett, hirtelen megfordult vele minden, arra koncentrált, hogy valamibe megkapaszkodjon, de hirtelen nem talált semmit. Lépett kettőt, hogy talán így az egyensúlyát visszanyerheti, de csak arra emlékezett, hogy a csapódó ajtó, oldalba vágja, hideg szél hasít az arcába, és amint körülnéz, rohanó kavicsokat, talpfákat és futó sínt lát maga előtt. Nem tud semmibe sem kapaszkodni, szinte súlytalanná válik, aztán egy nagy csattanás a kavicsok között, hasító fájdalmat érez, és innentől elsötétül minden. Úgy szokták mondani: se kép, se hang!
Először a kép jött vissza számára. Nem látott mást, csak egy nagy fehérséget. Benne semmi színes, szemnek kapaszkodó. A fejét szerette volna fordítani, de nem ment, semerre sem. Csak a szemét tudta forgatni. Azt megállapította, hogy fekszik, balról erősebb a fény, mint jobbról, aztán amint a szemét eléggé lefelé fordította, ott látott egy villanykörtét, amely egy szál dróton lógott, mozdulatlanul. Tehát egy szobában van. A karját, a lábát nem érezte. Eztán jött a hang:
– Felébredt! – mondta valaki.
Egy rövidebb szünet következett, egy fehér köpenyes férfi jelent meg az ágyánál.
– Na végre, hogy felébredt! – ennyit mondott bevezetőül. – Maradjon nyugodtan, a nehezén túl van! – tette még hozzá.
Zahar Misinek ekkor kezdett derengeni valami. Beugrott a vonat, a zuhanás, a semmibe való lebegés. – Tehát kiestem a vonatból. Most valószínű kórházban vagyok! – ennyi jött össze, aztán megint nem emlékezett semmire.
Amikor ismét magához tért, a baloldali fény napsütés volt. A szobában beszélgettek, kint ajtó csapódott. Így feküdt egy jó darabig, amikor újból megjelent a fehér köpenyes férfi. Nem szólt semmit. Zahar Misi azt észlelte, hogy megnézi a szemét és annyit mondott: – Jól van! – aztán elment.
Így, most már ébren feküdt. Tehát több órán át is, legalább neki úgy tűnt, amikor egy nővér jött az ágyához.
– Hogy van? – kérdezte, de meg sem várta a választ, folytatta: – Alaposan ránk ijesztett. Amikor behozta a mentő, eléggé rotty állapotban volt, de Kovács doktor összerakta magát. Karja, lába több helyen eltört, megműtötték, gipszbe tették, most már csak gyógyulnia kell és aztán minden rendben lesz.
Ahogy azt a nővér elképzelte.
Nyolc héten át, nyomta a kórházi ágyat. Ugyanis a zuhanás és esés következtében eltört a jobb felső karja, szilánkosan. A jobb lába alól és felül is több helyen. Ezeket a töréseket csak műtétekkel tudták megfelelő állapotba hozni. Az már csak olyan ráadás volt, hogy öt bordája is eltört, bal karja kificamodott.
Járni eleinte csak mankóval tudott, később bot segítségével. Munkáját elvesztette. Kapott valamennyi táppénzt, még az elején, aztán semmi. Török Feri – az ügyvezető igazgató – egyszer meglátogatta, mondta, tovább nem tudja foglalkoztatni, a temetéshez négy ember kell. A helyébe már beállt más, az „üzem” működik tovább. Annyit még megtett, hogy papírjait elvitte a munkaügyi központba, hogy legalább addig segélyt kapjon, amíg talpra nem áll. Zahar Misi szerint: – Rendes volt tőle! Távozóban még dugott egy tízezrest a zsebébe.
Lassan gyógyult. Teltek a napok, a hetek. Mégis legyen valami történés ebben az egyhangúságban, Zahar Misi reggel lement a kiskocsmába, aztán este hazament. Többet ivott, mint evett. Esténként Jani és a többiek, még az új fiú is, fizettek neki egy-egy kört. Ebben a mámorban a napok összefolytak. A gipsz is lekerült a lábáról, karjáról. Az orvos gyógytornát írt ki számára, de két feles után inkább a harmadikat választotta, mint a tornát.
Egyre soványabb lett, elhanyagolt, ápolatlan. Piroska is elkerülte, ha látta milyen állapotban van. Így ment ez vagy tíz hónapon keresztül. Ez az időszak alkalmas volt arra, hogy Zahar Misi neve elé egy jelzőt tegyenek. A „részeges” Zahar Misi. Szinte nem is volt az utóbbi időszakban józan pillanata. Mindig töltött állapotban volt. Egy ilyen forgalmas helyen sokszor adódott, hogy egy-egy felest fizettek: – Szegény fiúnak!
Aztán november közepe következett. Ez is olyan volt, mint bármelyik nap a kiskocsmában. Csupán annyiban különbözött, hogy reggel Zahar Misi nem jött. Másnap sem. Harmadnap sem. Negyedik nap mondta valaki: – Meghalt!
Jani, Péter, Kázmér, az új fiú, meg Török Feri már csak a halottas házban találkoztak vele. Ott feküdt a koporsóban, arca fehér volt, kezei összekulcsolva. Nem szólt egyikőjük sem, egyetlen szót sem.
Négy nap múlva ők temették el. A temetésre csak a fia jött el, piros szegfűs koszorút hozott. Amint készen voltak a hantolással, Jani beszúrta a fejfát és mind a négyen raktár a szerszámokat. Jani is ment a többiekkel, nem várt egy pillanatig sem a borítékra, tették a dolgukat szótlanul.
Hozzászólások