„Legyetek erősek, ne féljetek! Erős csak az tud lenni, akinek hite van.”
/ Müller Péter/
Sok éve, hogy barátaim unszolására regisztráltam magamat egy internetes társkereső oldalon. Társtalan voltam, magányos időszakomnak szerettem volna véget vetni. A történetet többféleképpen megírtam már, de még nem írtam A.-ról, akivel az ismeretséget annak a társkeresőnek köszönhettem, és aki az egyetlen férfi volt, akivel akkor is levelezőkapcsolatban maradtam sokáig, amikor már megszüntettem a regisztrációmat.
Az adatlapomra kitett fényképeim alapján választott ki engem: bár a kép jól sikerült és mosolygós volt, ő kiváló emberismerő lévén meglátta a szememben a rejtőzködő bánatot. És még valamit: felismerte a betegség tüneteit. Későbbi levélváltásaink egyikében bevallotta, hogy éppen ez a tekintet ragadta meg a figyelmét. Az, hogy őszintének és emberinek érzett, és néhai feleségére emlékeztettem őt. A társkeresők valójában húsvásárrá züllesztik a társkeresést, ritka az őszinte megnyilvánulás.
Előre kell bocsátanom, hogy soha nem találkoztunk. Sőt, még képet sem küldött magáról, hosszan tartó levelezésünk során nem tudtam egy arcot, vagy alakot kapcsolni a levelekhez. Testetlen maradt mindvégig, csak levelei voltak s ezekben a levelekben gondolatok, gazdag érzésvilág, olykor indulatok nyilvánultak meg. Leveleiből mégis összeállt számomra a kép, kirajzolódott egy jellem. Határozott, művelt, racionális gondolkodású, élénk lelki életet élő és családszerető férfi képe, egyénisége. Hatvanéves volt, nyugdíja mellett kis vállalkozást vitt. Felnőtt gyermekei már önálló életet éltek, ő egyedül lakott Budapest egyik legszebb kis lakótelepén, öröklakásában. Nem társat keresett, mert számára egyetlen asszony létezett csak, felesége, akit a lelkében még akkor is gyászolt. De néha már megérezte a magány suhintását és levelezőpartnert szeretett volna találni a társkeresőben, ahová egyik gyermeke unszolására jelentkezett. Gyermekei féltették őt, mert nagyon zárkózottan élt, kérlelték, nyisson legalább, ha nem is keres társat, legyenek emberi kapcsolatai.
Mindig is tudtam, hogy minden ember élete kész regény. A. élete sem volt ez alól kivétel.
Húszéves sem volt még, amikor beleszeretett egy nála jóval fiatalabb kislányba, aki félénken bár, de viszonozta az ő érzéseit. A lány vonattal járt be a közeli város középiskolájába. A fiú sokszor elkísérte, a vonattal is vele tartott olykor.
Egy alkalommal késve érkezett a pályaudvarra, a lány vonata már kiindult az állomásról és gyorsítani kezdett. A lány az ablakban állva nézte végig az eseményeket. A. jó sportoló volt, erős, egészséges fiatalember, nem adta fel, futni kezdett a vonat után, de elvétette az ugrást és a szerelvény kerekei alá került. Mire a vonatot sikerült megállítani, a kerekek szétroncsolták egyik lábát. Mentő, kórház, műtétek sora következett, de a sérült lábat nem sikerült megmenteni. Amputálni kellett, mankóval tanították őt járni a rehabilitáció során. A fiatalember ott állt reményekkel teli szép élete küszöbén és nem akart élni, úgy érezte, nem képes felvállalni egyedül a rá váró nehéz sorsot.
És akkor a fiatal lány, még szinte kislány ott ült szinte minden nap az ő betegágyánál, tartotta benne a lelket. Életre szerette őt, ennek a szerelemnek az ereje segítette meggyógyulni. Néhány év múltán összeházasodtak. Gyermekeik születtek. A. műlábat kapott, aminek segítségével teljes életet élhetett. Természetszerető emberek lévén nagyon gyakran kirándultak, a Budai-hegyek, és a Bükk-fennsík volt a legkedvesebb célpontjuk.
Vidéken szeretett volna élni, természetközelben, vágyott rá, hogy erdő, hegyek és csend vegye körül mindennapjain. Munkájuk azonban a fővároshoz kötötte őket, maradtak Budapesten. A fiatalasszonynál terhessége során állapították meg a veleszületett, akkor még gyógyíthatatlan szívbetegséget. Megműtötték, de meggyógyítani nem tudták, negyvenedik évének betöltése előtt elment. A. több, mint tíz év múltán is a feleségét gyászolta a lelkében.
Amikor a blogomban olvasta, hogy én magam is szívbeteg vagyok és második műtétem előtt állok, akkor írta meg nekem az első levelet. Megérintette a betegségem és a magányom. Természetről, életről, könyvekről, zenéről, színházi előadásokról szóltak ezek a levelek. Érintettük a magánélet gondjait is, mindig bölcs derűvel próbált segíteni, eligazodni az életem gubancaiban. Elolvasta az írásaimat, hol dicsért, hol kritikát mondott. Biztatott, hogy önállósodjak, éljem a saját életemet, beavatott kis titkaiba is néha, levelezésünk meghitt volt, de soha nem lépte túl a barátság határait. Sokat vitázott velem, nem mindenben értettünk egyet, s mindketten makacsul ragaszkodtunk a véleményünkhöz.
Nagyon nagy szeretettel írt mindig az unokáiról. Ki akart vándorolni egy távoli földrészre, gyermekkori barátja hívta magához. Nehezen döntött, sokat vívódott, tudta, hogy honvágya visszahúzná. Mire megszületett a döntése, hogy elmegy, új életet kezd, jött a hír, hogy a jóbarát váratlanul meghalt. Kis csomagban kézbesítették neki személyes tárgyait.
Úgy éreztem, ezt követően mélypontra jutott, egészsége hirtelen megromlott, addig egészséges lábában érszűkület alakult ki. Sokáig ágyhoz kötve feküdt, kénytelen volt elfogadni a gondoskodást, s ez megviselte őt testileg-lelkileg egyaránt. De még így is írta hűségesen, bár ritkábban a leveleket. Szerette az írásaimat, főleg a prózámat, a verseket kevésbé. Bátorított, hogy adjam ki kötetben az írásokat, minden megjelenésnek velem örült.
Egy nyáron elmaradtak a levelek. Volt ilyen már máskor is, hogy elvonult barátaihoz a Bükk- fennsíkra egy erdészházba töltekezni a természet harmóniájával. Nem nyugtalankodtam, tudtam, ha visszatér, úgyis jelentkezni fog. Már nagyon vártam az első levelét, nekem is jó híreim voltak a számára.
Aztán egy őszi reggelen levél várt rám, ismeretlen feladóval. Lánya értesített, hogy édesapjuk elment, elhagyta őket, örökre. Talán már találkoztak is azóta imádott feleségével, édesanyjukkal, aki után annyira vágyakozott. Megköszönte, hogy utolsó éveiben levelezőtársa voltam apjának. Megrendültem. Szerettem volna egy fényképet kérni általam sosem látott apjáról. Kérésemet udvariasan bár, de elutasította, mondván, ha apja nem küldött magáról fotót, bizonyára megvolt az oka és ő ezt az akaratot tiszteletben tartja. Elfogadtam a választ.
Apja azzal, ahogyan nehéz sorsát vállalta, példát mutatott nekem. Főnixmadárként kelt fel egészen reménytelen helyzetekből, s ezzel az én életemnek egy nagyon nehéz, embert próbáló szakaszában sokat segített. Ha arc nélkül, ha testetlenül is, de hatalmas emberséggel, szeretettel fordult felém.
Leveleink nagy része elveszett, amikor a tárkeresőben való regisztrációmat megszüntettem. A többit sem mentettem el, mert mindig volt egy új nap, egy új levél. Nem tudhattam, hogy a levelezés ilyen hirtelen fog véget érni.
Mondják, korunk elidegenedett. Én azt vallom, ahol az emberiességnek akár egy cseppnyi megnyilvánulása megtapasztalható, ott még nincs veszve minden.
Utóhang
Írásaim megjelenése előtt, ha lehet, ki szoktam kérni az érintettek hozzájárulását. Néhány napja kész volt ez a kézirat, átolvastam, a hibákat kijavítottam, és azon töprengtem, hogy miként érhetném el A. családját. Lehetetlennek tűnő vállalkozás, hisz nem mentettem el annak idején lányának email-címét, semmilyen kapcsolat nincsen köztünk.
És akkor egy napon ölembe hullott a meglepő megoldás: délelőtt levél várt A. lányától, aki megtalálta egyik megjelent írásomat és eszébe jutottam, hogy én vagyok az, aki édesapjával leveleztem. Így jutott el hozzám. És így jutott el hozzá a kézirat, meg a levelem, amiben beleegyezését kértem, hogy az írás megjelenhessen.
Hozzászólások