Teltek-múltak a napok, és még mindig nem küldtek dolgozni a földekre. Pedig csak onnan pattanhattam volna meg valamiképp. Vajon apám vagy Dzsamilla kerestet-e, egyáltalán van fogalmuk arról, hol lehetek? Én mindenesetre kommunikációs eszközök híján semmilyen életjelt nem adhattam magamról. Egyébként is annyira ellenőriztek, hogy még a naplózásról is lemondtam.

– Kérhetek-e tőled valamit? – környékeztem meg egyik nap a filigrán termetű magisztert.

– Kérni kérhetsz, de hogy teljesítem-e, az attól függ, mit kívánsz.

– Imádom az erdőt, úgy szeretnék benne egyszer sétálni. Miután űrhajóban éltem le életem nagy részét, eddig nem sok erdőben járhattam, a kolostornak pedig olyan csodaszép az erdeje.

– Őrülök, hogy tetszik – lágyult el Pál atya. – Én is nagyon szeretem, és magam is szívesen sétálgatok benne, ha ráérek.

– Akkor megengeded, hogy megnézzem?

– Meg. Egy év múlva, amikor a novíciusokat is kivisszük a földekre dolgozni.

– Hamarabb nem lehet? Hosszú idő ám egy esztendő. Kérlek, Pál atya, nem tennél velem most az egyszer kivételt? Utóvégre nulla regula sine exceptione[1].

– Jó, nem bánom – mosolyodott el a jólelkű szerzetes. – De csak azért, mert olyan szépen haladsz a latinban, és egy teljes héten át felmosod a kerengőt, kitakarítod a mosdókat.

– Ki, persze, készséggel. Mindent a rendért és a testvérekért. Mellesleg melyik szerzetesrendhez tartozunk?

– Egyhez, mert az Édenben csak egyetlen szerzetesrend és egyház van, melynek alfája és ómegája a Biblia. Te többet szeretnél?

– Absit me![2] Egy szerzetesrend, egy vallás, egy Isten. Ki van ez rendesen fundálva.

– Örülök hogy egyetértesz – élcelődött. – Laudetur Jesus Christus! Aztán csak ügyesen, alaposan takaríts, mert nálunk a tisztaság nemcsak erény, hanem egyike a legfontosabb obligáci­óknak, nem feledkezvén meg természetesen a szegénységről és engedelmességről sem – mutatott a deréköve lelógó szárán kötött három csomóra.

Az atya megtartotta ígéretét, és egy hét múlva már az erdőben caplattam elmaradhatatlan kísérőm, Ferenc fráter oldalán.

– Micsoda levegő, illatok! – kiáltottam fel elragadtatva.

Tagadhatatlan tény, hogy a hajónkon is létezett egy-két kertecske. De erdő egy sem, és Tarzánián kívül most sétálok ilyenben másodszor.

– Testvér, pottyantanom kellene – villant az agyamba, miért is jöttem ide tulajdonképp, és válaszra sem várva araszoltam a közeli bozótba. – Öt perc, és visszajövök.

Amint sikerült eltűnnöm, nyakamba kaptam a lábamat, és még ma is szaladnék, ha nem fog el a hasmenés. Mit volt mit tennem, le kellett guggolnom, és potty-potty-potty, könnyítettem magamon. Amikor felálltam, Ferenc fráter állt előttem. Ezután még megpróbáltam néhányszor megszabadulni a frátertől, de úgy tapadt rám, mint egy pióca. Nem volt nehéz kitalálni, amit eddig csak sejtettem, hogy ugyanúgy vigyáznak rám, mint a rabokra a börtönben. Hogy miért voltam ilyen fontos nekik, nem tudom, meg azt is furcsálltam, hogy éppen a szabadság és szeretet országában történhet ilyesmi. Hiszen ennél ideálisabb placc már csak egy emelettel feljebb, a mennyekben létezik. Ha ugyan létezik.

Hú, micsoda istentelen idea! – szeppentem meg egy pillanatra. Kriszti, Kriszti, újabban egyre zavarosabb vizekben halászol! Magyarán: bármilyen gyakran forgatom a Bibliát, bizonyítható tény híján sehogy sem tudok ráhangolódni Istenre, ezért inkább a kevésbé transzcendens világ felé kacsintok. Sajnos így sem akadálytalanul, mert mit tudok én a világról. Vajon gyanítja-e a lepényképű szerzetes, milyen égbekiáltó gondolatok cikáznak az agyamban? Nem hinném, legfeljebb azt, hogy mi célból kérezkedtem az erdőbe, azóta ugyanis ugyancsak furcsa szemekkel méreget.

(Következő rész: jövő vasárnap)

[1] Nincs szabály kivétel nélkül. (lat.)

[2] Távol álljon tőlem! (lat.)

Megosztás

Tweet