Horvát Lajos még egy darabig ült a presszóban. Időérzékét teljesen elveszítette. Úgy érezte minden üres körülötte. Fizetett és kiment a Körútra. Céltalanul elindult. Szemlélődött, de egy idő után érzékelni kezdte, hogy nem lát semmit, pedig nem vak. Legalább is nem rögzülnek benne a dolgok, az események. Bámul, mint egy pusztai marha, de üres minden. Így csatangolt az utcán, mert volt ideje. Nem sürgette senki, semmi. Mondhatta volna azt is: – Enyém a világ! Ezzel a világgal azért mégsem volt elégedett, hiszen magányos volt. Ezt a magányosságot is, mindig másként értékelte. Volt, amikor terhes volt, úgy érezte senkit sem érdekel személye. Átnéztek rajta, mint az ablaküvegen. Máskor meg fordított volt a helyzet, ő nem bírt elviselni senkit. Azon drukkolt, hogy ismerőssel, még véletlenül se fusson össze, mert akkor meg kell szólalni. Jó képet kell vágni, azt, pedig rühellte.
Egy mozi plakátja előtt megtorpant. A mozi nevét kereste, régen mindegyiket tudta, volt olyan nap, hogy két filmet is megnézett. Persze az régen volt, fiatal korában, de hol van az már, így túl a harmincon, pár évvel, már öregnek érezte magát. A mozik sem a régiek, több már nem is létezik. Az egyik körútiból például presszót formáltak. A piára több a vevő, mint a kultúrára, meg azt könnyebb beönteni. Bement a mozi előcsarnokába. Végig nézte a képeket, vett egy zsöllyét és belépett a moziba, mert a soros vetítés már megkezdődött. A nézőtér üres volt, itt-ott ültek emberek. A középsősor közepére leült Horváth Lajos. – Itt a legjobb, innen jól lát az ember! – nyugtatta magát és kényelmesen hátradőlt a székben. Egy lány is most jött be. A sötétben kereste, hová üljön. Válogatott és döntött, amikor a szeme meg szokta a szűrt fényt és tudott tájékozódni. Leült Horváth Lajos mellé. Ő a szeme sarkából megnézte a lányt. Így első látásra, nem volt valami szép. Úgy huszonöt körülinek saccolta. – Közepes! – nyugtázta egyszerűen. A mellein azonban megakadt a szeme. – Ez igen! – beleharapott a szája szélébe, a szemét nem tudta levenni róla.
A lány észrevette. Megigazította a pulóverét. Még erősebben kihangsúlyozta így is feszülő részeit. Láthatólag élvezte Horváth mohó nézését. Keresztbe fonta lábait, kivillant fehér térde és a combjából is egy darab. Lassan visszatolta a ruháját, kényelmesen elhelyezkedett és nézte a filmet. Horváth nem tudta, mit nézzen. Mindkettő érdekelte. A lány időnként Horváthra nézett. Találkozott tekintetük. Ilyenkor összefonódott a két szempár, hosszan nézték egymást. A lány feltette a kezét a karfára. Horváth mellé csúsztatta, de nem fogta meg. Várt. Látta, egyre erősebben hullámzik a lány keble. Ő is izgatottabb lett. – Valamelyiknek kezdeményezni kell! – összegezte a történteket, de mind a ketten vártak. A lány nem bírta tovább. Horváth úgy érezte, felordít, olyan erővel szorította kezét a lány. – Mondani kellene valamit! – unszolta magát, de a legkritikusabb pillanatokban olyan üres volt a feje, mint a kipakolt fiók. Nem jutott eszébe semmi, csak szorították egymás kezét. Horváth leengedte a karját a szék karfájáról. Hozzáért a lány combjához. Lassan rácsúsztatta. A lány csak nézte, de nem szólt. Hirtelen kigyulladtak a villanyok. Mindketten felriadtak ámult képzelgéseikből. – Beszélni kell! – erősített Horváth Lajos. A lány szólat meg először. – Nem érdekel a film? – De igen! – Akkor miért nem nézed? – Mert van szebb, amit nézzek! – válaszolta, de érezte, itt elcseszte a választ. – Úgy véled? – Meggyőződésem! – És ha tévedsz? – Ebben nem szoktam! – A gyakorlat miatt? – Azt hiszem! – mondta egy kissé elbizonytalanodva. – Szoktál így ismerkedni? – És ha én kérdem? – fordított a kérdésen. – Én nem igen! – tette hozzá a lány és mintha hihető lett volna a szava. – Akkor most miért? – kérdezte Horváth. – Nem tudom. Kellett, hogy megfogják a kezem, így érzem, van mellettem valaki. És te olyan nehezen akartad ideadni a kezed. Vagy megbántad? – nézett rá a lány és Horváth most vette észre, milyen szép kék a szeme, illik hozzá a görbén ívelő szemöldök, amely fekete ceruzával volt még jobban kihangsúlyozva. – Nem hinném! – mondta Horváth. – Ráérsz? – kérdezte a lány természetes magatartással. Látszott, nincs benne semmiféle mesterkéltség, vagy póz. – Miért? – akadt meg egy kicsit Horváth, de maga sem tudta miért kérdezte ezt a miértet. – Csak úgy kérdeztem. Szeretném, ha velem maradnál egy kicsit – mondta a lány. – Itt? – értetlenkedett Horváth Lajos. – Tudsz jobb helyet? – tette fel a kérdést egyszerű természetességgel a lány. – Mondjuk, kint a levegőn. Ott sokkal jobb! – indítványozta és a lány mellei, izgatták egyfolytában. De ahogy nézte, látta mozgását, hallotta szavát, másként érzékelte a lány közelségét. Olyan volt, mintha minden pillanatban változna, néha ismeretlen vonásait mutatná, néha pedig szívet melengetően kedves oldalát. – Gyerünk! – megfogta Horváth kezét és húzta maga után. – És most merre? – kérdezte a lány. – Mondjuk, szálljunk fel egy buszra! – És hová megyünk? – A végállomásra – szögezte le a fiú.
A buszon nem szóltak egymáshoz. Nézték a várost és időnként egymást. A forgalom nagy volt mindenütt. Lassan ment a jármű. A kipufogó hangja olyan erősen hangzott, hogy Horváthnak fájni kezdett a feje. Néha összeráncolta a homlokát. A lány észrevette. – Csak nem fáj a fejed? – Ez az átkozott kipufogó. Megőrjít a hangja – ráncolta homlokát újból. – Gyere, majd megdörzsölöm a homlokod! – és nyújtotta a kezét. Végig dörzsölte a homlokát. Horváth úgy érezte a lány kezének érintésére, mérséklődik a fájdalom és egy bizsergető érzés futott végig a testén. Megfogta a lány kezét. – Finom kezed van! – mondta és megcsókolta. A lány ijedten kapta el, de aztán megbánta. Elmosolyodott. – Mindjárt leszállunk. Mit csinálunk itt? – kérdezte a lány lágy hangon. – Majd eldöntjük! – mondta egyszerűen. Ő maga sem tudta miért hozta ide. Pont ide. Pasarétre. Leszálltak. Talán a csendesség, a kevés ember. Bizonytalan volt, most mindenben. – Sétálunk, jó? – indítványozta Horváth- – Én csak ötig érek rá, még dolgozni kell ma! – mondta a lány határozottan. – Csak ötig? – kérdezte csodálkozva. – Igen! – Mit teszel, hogy vissza kell menned? – Egy presszóban vagyok felszolgáló! – És két részben dolgozzátok le a munkaidőt? – csodálkozott Horváth. – Sajnos! Nem valami kellemes, de mit tegyen az ember? – Változtass állást! – szögezte le Horváth Lajos, és nem vette le a szemét a lány melléről. – Könnyű azt mondani! – tette hozzá a lány és egy kicsit hátrább maradt. – Megtenni is egyszerű! – szögezte le a fiú. A továbbiakban, találomra kiválasztott egy utcát, azon indultak el. Lassan mentek egymás mellett, úgy beszélgettek. – Nem fogunk eltévedni? – kérdezte a lány aggodalmasan. – Van szánk, majd megkérdezzük, merre kell menni! – mondta magabiztosan Horváth. – Nem szeretnék elkésni. Még haza kell előbb mennem! – Hol laksz? – érdeklődött a lánytól. – A Baross utcában! – Figyelem az órát, nyugodt lehetsz! Horváth úgy érzete, jól esik ez a séta. A lány is kellemes társalkodónak bizonyult. A mellei, pedig szörnyen izgatták. – Voltál már szerelmes? – kérdezte a lányt, mert kíváncsi volt, erről mi a véleménye. – Egyszer, de nagyon! – válaszolta őszintén. – Miért lett vége? – Nem is tudom. Azt hiszem egy rossz lépésem miatt. – Sajnálod? – Már elmúlt. Akkor rossz volt! – itt egy kis szünetet tartott. Horváth Lajosnak az volt az érzése, mintha a lány visszaemlékezne azokra az időkre. Talán egy film peregne le emlékezetében, egy kicsit megállt, körülnézett, de szótlan maradt. – Jöhet még más és az biztosan nem fog kérdezni tőled semmit! – mondta a fiú, teljes magabiztossággal. Olyan egyértelműen, mintha erre ő már régen mérget vett volna, ez nem lehet másképpen, csak így! – A szerelem, a szeretet a fontos! – mondta a lány és egy nagy sóhaj tört ki az ajkán. – Én is úgy vélem! A külső adottságok másodlagosak! – okoskodott Horváth, de érezte ezzel a másodlagossággal túllőtt a célon, mert őt is, pont ez izgatta. – Azért jó, ha egy lány csinos. Valld be őszintén, te is a melleim miatt vagy velem és nem másért! – foglalta össze az eddig történteket, kemény szigorral. Horváth Lajos elvörösödött. Tudta, most utolérték. Nincs menekvés. Mit válaszoljon erre? Ez a lány a veséjéig lát. Ennek nem lehet hazudni. Az élet iskolájából egy-két osztályt valószínű már ő is kijárt. – Szereted a nagymellű nőket? – kérdezte a lány hirtelen, és láthatóan élvezte fölényét.
Horváth Lajos úgy állt a lánnyal szemben, mintha lábai gyökeret eresztettek volna. Az utca néptelen volt, csak ők voltak ott, egymással szemben. A lány egy mozdulattal kigombolta a blúzát és kivette egyik mellét. – Nézd, úgysem láttál még ilyet! A lány melle szép formás volt, nagyobb az átlagnál. Bimbója feszesen állt, a körülvevő holdudvar sötétbarna színű. Horváth Lajos kimeredt szemmel nézte. – Veled sem megyek semmire! – mondta a lány határozottan. – De ezzel kvittek vagyunk! – tette még hozzá. Visszatette, határozott mozdulattal, sarkon fordult és otthagyta Horváth Lajost az utca közepén, akin egyszerre futott végig a szégyen és az izgalom.
Hozzászólások