Reggel kapkodva öltözött, benyúlt a szekrénybe és azt vette fel, ami legfelül volt: a régi sötétbarna zsenília pulóvert. Szerette a tapintását, a melegét, bár ritkán vette fel munkába, mert a sok mosástól kikopott már itt-ott. Most mégis örömmel bújt bele: a szürke, álmosító ködös hétfő reggelen szüksége volt a lélekmelegítő mélybarna színű pulóver érintésére. Amálka pulóverére. Elmélázott, visszagondolt arra a tíz évvel ezelőtti őszre, amikor életében először szegődött el cselédnek.
Nehéz időszak volt az is, kellett a pénz. Barátait, ismerőseit kérte meg, segítsenek valami munkához jutnia. Fehéren, feketén, ahogy lehetőség nyílik rá. Egy napon gyógytornász ismerőse szólt Rózának, hogy egyik idős páciense mellé keresnek társalkodónőt. Azonnal jelentkezett, kedvére való munkának tűnt. A megbízó család jómódú volt, de a mamára már nem maradt senkinek ideje. Talán a pénz utáni kíméletlen hajsza tette ezt velük, de szeretetük és ragaszkodásuk leginkább csak tárgyiasult formában jelent meg.
Felvették hát Rózát, hivatalosan társalkodónőnek, hogy hetente három alkalommal elmenjen hozzá, és vele legyen, teljesítse kívánságait. El kellett kísérnie őt ide-oda, beszélgetni, apróbb bevásárlásokat vele együtt lebonyolítani. Róza repesett a boldogságtól, szívműtéte után egy évvel ennél alkalmasabb munkát elképzelni se tudott volna! Bébiszitterkednie nem volt szabad, hiszen emelni, cipelni tilos, egy babát pedig állandóan emelni kellene.
Egy nyár végi napon elkezdődött Róza társalkodónői karrierje. Társasága támadt a magányosan töltött napok-hetek után és még fizettek is érte! Igaz, nem sokat, mert a család ugyan gazdag volt, de az alkalmazottat, aki helyettük szerette a már fölöslegessé vált mamát, túlzottan nem becsülték meg. Neki viszont óriási segítséget jelentett mindennapjai megéléséhez, a számlák kifizetéséhez az összeg, amit minden hét végén megkapott.
Először megriadt, képes lesz-e a nénit megszeretni? Mert anélkül el sem tudta volna képzelni, csak munkának tekinteni a megbízatást. Az első találkozásnál kiderült, hogy Amálka is gyanakvó kissé, hiszen, mint később Róza megtudta, ő már sokadik volt az idős hölgy mellé felvett nők sorában. Valamiért egyikük sem bírta tovább néhány hónapnál. A család igazából bentlakó segítőt keresett, de azt nem vállalta el. Nem akarta feladni a saját életét, önállóságát. Amálka a Blaha Lujza térhez közel lakott egy tágas, világos, nagy belmagasságú lakásban, melynek utcára nyíló ablakain fény és állandó zaj áradt be. Rózának először le kellett győznie idegenkedését a belvárosban való közlekedéstől, akkoriban még előfordult, hogy elszédült a zajtól, a metró zsúfolt levegőtlenségétől. De a környéket ismerte, hisz évtizedekkel korábban dolgozott a közelben levő kis művelődési házban, s később ez a tudás előnyére vált.
Az első napokban kissé feszélyezett volt a társalgásuk, de aztán Amálka megnyílt és mesélni kezdett magáról, az életéről, ifjúságáról. Képeslapokat, fényképalbumokat mutatott. Róza pedig jó és megértő hallgatóságnak bizonyult. Találkozásaiknak sajátos rendje alakult ki: megérkezett, kicsit beszélgettek hétköznapi apróságokról. Ügyelnie kellett rá, hogy az asszony a gyógyszereit bevegye, rendesen egyen, menjen levegőre. Így aztán, ha jó idő volt, elmentek sétálni és ügyeket intézni. A sétákat mindketten nagyon szerették, a Károlyi kertbe, Múzeumkertbe, vagy csak a közeli Mikszáth térre. Leültek egy padra és szemlélődtek.
Igazából az ügyintézés volt az idős asszony gyengéje, ez általában fodrászt, pedikűröst, vagy kozmetikust jelentett, ahová rendszeresen bejelentkezett. Róza elkísérte őt, otthagyta, majd érte ment. Közben ő elintézte a rá bízott ügyeket, gyógyszerek felíratása, kiváltása, vásárlás a Rákóczi téri csarnokban. Igaz, vásárolni inkább együtt mentek, mert Amálka szerette a csarnokot, évtizedek óta ismerte az árusok többségét, elbeszélgetett velük.
Amálka 89 éves volt, szellemileg friss, szép tartású idős asszony, több, mint húsz éve özvegy. Előszeretettel letagadott a korából egy évtizedet, ami senkinek sem tűnt fel. A baj csak az volt, hogy személyi okmányaiban is átjavította a születési dátumot. Ez akkor derült ki, és okozott bonyodalmat, amikor el kellett menni a hallókészülékhez való elemekért. Állt a kis üzletben és nem értette, miért csóválja fejét az eladó, aki felfedezte a javítást és az eltérést az ő nyilvántartásuk, meg a személyi igazolvány között. De Rózának sikerült elsimítania a dolgokat és megkapta az elemet.
Jó volt sétálni, hallgatni az idős asszony mesélését, aki nagyon sokat tudott a régi házakról, az utcákról, valaha ott élt emberekről. Tudására már rég nem volt kíváncsi senki, élvezte, hogy kiváló hallgatóságra akadt Róza személyében. Karonfogva mentek, mint anya és lánya, akiket a jó idő a szabadba csalogatott. Csak akkor maradtak a lakásban, ha rossz idő volt. Róza ételekről mesélt, mert látta, hogy Amálka alig evett napok óta, és azt akarta, vágyakozzon valami étel után. Így aztán aznap főzött is neki, és örömmel nézte, amint a csirkehúslevest beszélgetőtársa mohón kanalazza.
Egy esős péntek délutánon megfordult a dolgok rendje: Amálka beszéltette Rózát. Akkor már hónapok óta járt hozzá, volt, hogy hét végén telefonált neki a néni, hogy nagyon magányos, menjen át… és ő felkerekedett a külvárosból. Nem a pénzért, hanem, mert már megszerették egymást és ő maga is magányos volt. Elmesélte, hogyan él, milyen álmai vannak, mennyire vágyik társ után. Amálka leginkább arra volt kíváncsi, mire költi a pénzt, amit a fiától kap? Elszörnyedt, amikor megtudta, Róza mennyi pénzből él, kénytelen gazdálkodni. Neki csak parfümökre, fodrászra, kozmetikusra ennél jóval többet szokott adni a fia, mint az ő közalkalmazotti fizetése!
A kérdésre, hogy mit szeretne most leginkább, kibökte: látta a körúton egy kirakatban álmai pulóverét: egy négerbarna, meleg zsenília pulóvert. Közeleg az ősz, s mivel nagyon fázós, azt szeretné megvenni magának. Amálka felállt, kiment a szobából és egy reklámtáskával tért vissza. A belőle kiemelt pulóver annak volt a szakasztott mása, amit Róza a kirakatban látott!
Fogadd el tőlem, kislányom! – nyújtotta feléje. A fiamtól kaptam, azt mondja, nagyon divatos most, de én nem szeretem ezt a színt, olyan öreges! – mondta.
Nagyon nehezen, de elfogadta.
Tíz év telt el azóta. Milyen jó lenne most is egy ilyen munka! Hisz a helyzete nem lett jobb, sőt, ha lehet, tovább romlott. Vajon vannak-e még olyan családok, ahol áldoznak pénzt arra, hogy az idős családtaggal foglalkozzon valaki, megóvja az elmagányosodástól? Jó lenne, nagyon. Róza rég nem járt már azon a környéken, nem tudja, Amálka él-e még, s ha igen, vajon, a szép, ódon, emlékekkel telezsúfolt lakásban, vagy idősek otthonában, ahová soha nem vágyott, de érezte, hogy az lesz a történet vége.
Kapcsolatuknak, még ha üzleti volt is, ám szeretetteli, hirtelen lett vége. Abban az évben korán beköszöntött a tél, leesett az első hó, gyakran verte ónos eső a szürke várost.
Egy napon Róza munkába menet elesett. Csontja nem tört ugyan, de hetekig nyomta az ágyat, mozgásában korlátozott volt, ő maga is segítségre szorult. Mire meggyógyult, a család felvett valakit, egy erdélyi fiatalasszonyt, aki örömmel beköltözött a kis cselédszobába és kevesebbért is vállalta a munkát.
Amikor Róza az utolsó járandóságáért felment, Amálka kimért volt és távolságtartó. Nyoma sem volt már a korábbi barátságos hangvételnek köztük. Átadta a pénzt és elköszöntek egymástól. Ahogy Róza a harmadik emeletről a régimódi lifttel lefelé tartott, néhány könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Elbúcsúzott a háztól, a széles, tiszta lépcsőháztól, a nehezen nyíló súlyos kaputól, a földszinten lakó virgonc kiskutyától. A sajátos lépcsőházi szagoktól.
Tudta, soha többé nem fog járni abban a házban.
Hozzászólások