Az első napokban istenien éreztem magamat. Végre olyan helyen élhetek, ahol azt csinálok, amit akarok, nem kell órákat imádkozni, és a kutya sem figyel rám. A könyvtárban ritka, de főként tudományos tárgyú könyvekre bukkantam. Jöhetnek! Ha nincs más, ez is megteszi. Aztán még ott a tévé, azt sem néztem már egy szekér esztendeje. Két napig ki sem bújtam a bunkerből. Csak csekkoltam a tévét, olvastam, csiszolgattam a blogom, és nagyokat aludtam. A harmadik napon majommakogásra lettem figyelmes, amit hol bagolyhuhogás, hol félelmetes oroszlánbőgés követett. Vadállatok! – fagyott meg bennem a lélegzet, aztán újfent eszembe jutott, miszerint az Édenben senki sem eszik húst, s még csak játékból sem szokott gyilkolni. Erre megnyugodtam. Nem úgy az állatok, akik folyamatosan csataráztak.
– Hé, nem hagynátok abba! Aludni szeretnék!
Nem hagyták abba, mire dühösen kirohantam a bunkerből. Odakint három állat játszadozott egymással. Állat? Kimérák, melyekhez hasonlót soha életemben nem láttam. Brr, még most, naplószerkesztés közben is kiver tőlük a verejték. Az egyik majomtestű, de emberfejű, a másik embertestű, de majomfejű, végül egy négyarcú, elöl őz-, hátul bagoly-, baloldalt oroszlán-, jobboldalt csigaszerű monstrum volt. Szent Habakuk, ez dr. Moreau szigete[1]!
– Helló!
A rémlények abbahagyták a birkózást, és rám bámultak.
– Helló!
Hát ez meg ki lehet! – kémleltem körül a berekben. Senki, pedig tisztán hallottam, hogy valaki viszonozta a köszönést.
– Phű, de rusnyák vagytok! Nem hancúroznátok másfele?
– Elnézést a zavarásért. Azt hittük, ez a bunker lakatlan – mentegetődzött az őzarcú kiméra.
– Te… te tudsz beszélni? – állt meg bennem a lélegzet, aztán eszembe jutottak H. G. Wells lehetetlen lényei, és már nem is csodálkoztam annyira nem feledkezve meg arról sem, hogy ez itt az Édenkert, ahol semmi sem lehetetlen.
– Miért, csak a mesékben beszélnek az állatok?
– Nem, csak… Kik a búsban vagytok ti: emberek vagy állatok?
– Emberállatok, kérlek alásan: Barahuhunumakari – mutatkozott be udvariasan. – Ők meg – bökött a félmajmokra – Kercsak és Kacsrek. Gyerekek, mutatkozzatok be a bácsinak?
– Mak-mak-mak!
– Megtudhatnám a te neved is?
– Antal Krisztián – válaszoltam reflexszerűen, el is szégyelltem tüstént magamat; csak nem udvariaskodok itt egy állattal.
– Örvendek. Megengeded, hogy megtapogassalak? Még sohasem láttam apán kívül ilyen különleges élőlényt.
– Inkább ne. Ne haragudj, de nem bírom, ha tapiznak – idéztem fel magamban a Szent Mihály-i Tanács főnökét.
– Ahogy óhajtod. Van még veled valaki?
– Senki, és csak úgy véletlenül tévedtem a szigetre – lódítottam, utóvégre mi köze ahhoz, hogy véletlenül vagy szándékosan vagyok itt. – Te?
– Bocsáss meg, erre nem válaszolhatok. Kellemes… nyaralást!
Egy-egy. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Mire feleszméltem, már el is tűnt a fák között. El kell ismernem, hogy még ez az isten háta mögötti sziget is el tud képeszteni valamivel. Miután az É–2-ön mindenki élt már egyszer valamikor, valószínűleg dr. Moreau sem kitalált figura, és előreláthatólag lesz még hozzá szerencsém. Egyelőre azonban nem futottam össze sem vele, sem a kreatúráival, bár keresztül-kasul bejártam a szigetet. De hát hol és miért rejtőzködik a doktor úr?
Egy hónap múlva meglátogattak a szüleim.
– Dzsamillát nem hoztátok magatokkal?
– Dzsamilla elhagyott bennünket – közölte keserűen édesanyám. – Ámde ne búsulj, aki elhagy a szükségben, abból nemhogy szeretet, de még a szolidaritás érzése is hiányzik, és butaság volna érte egyetlen könnyet is ejteni.
– Nem is ejtek, biztosítalak – legyintettem, miközben majd meghasadt a szívem a bánattól. – Hogyan reagáltak a szöktetésre? Rájöttek arra, ki szöktetett meg a rendházból?
– Nem hinném, különben most nem lennénk itt, de hogy gyanakodnak, az szinte bizonyos. Mindenesetre úgy vettem észre, figyelnek, éppen ezért legközelebb már csak jövőre ugrunk be a szigetre – jelentette be édesapám. – Addigra talán ez az átkozott ügy is elévül. Elnézést! – tekintett bocsánatkérően a magasba.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] H. G. Wells: Dr. Moreau szigete. (reg.)
Hozzászólások