Szüleim távozása után hatalmába kerített az unalom. Untam a bunkert, szigetet, s már a titokzatos doktor sem érdekelt. De másképp éreztem volna magamat, ha Dzsamilla is itt lenne! – sóhajtoztam utána. Tudtam, hogy nem érdemli meg, de hát lehet a szívnek parancsolni? Egyszer épp a sziget túlsó felén barangoltam, amikor kitört a vihar, és olyan erővel dühöngött, hogy azt hittem, újabb világvége köszönt a bolygóra. Hú, hol lehet itt elbújni! A fák alá nem mertem, mert azokba csapnak leghamarabb a villámok. Egy ideig ide-oda rohangáltam, amíg a cserjésben rábukkantam egy igazi szörnyetegre, vagyis… Helyesbítek. Úgy látszik, teljesen agyamra mentek ezek a kimérák! Nem állatba botlottam, csak egy gigászi, tátott szájú szoborfejbe. An­nál jobb, kell ennél biztonságosabb azilum? Beillantam. Előttem rozzant vasajtó sötétlett. Leleményesen beépített szobor volt. De vajon laknak is benne? – nyitottam be egymás után a szobákba, amíg az egyikben felfedeztem a házigazdát is. Magas, hosszú szakállú férfi volt. Egy fotelben ült, és olvasott, lába mellett termetes vadmacska heverészett.

– Jó napot adjon Isten!

– Ki az? – rezzent fel ijedten. – Ja, maga az? Isten hozta, kedves… Ni csak, egy űrvándor!

– Igen, általában így hívnak. Ha megengeded, bemutatkoznék. Antal Krisztián, kérlek tisztelettel.

– Foglaljon helyet, Antal úr! – mutatott a szemben levő fotelre. – Már vártam magára.

Fura, magáz a doktor úr. Ilyesmit sem tapasztaltam, mióta a menny előszobájában lődörgök.

– Megtisztel – tértem én is a magázásra. – De honnan tudta, hogy itt vagyok? Esetleg ismer is?

– Nem, csak Barahuhunumakari, tudja, az a négyarcú emberállat mesélte, hogy találkozott va­lakivel a szigeten. Gondolom, magával, vagy tévednék?

– Moreau doktorhoz van szerencsém?

– Kihez? – nyomott meg a szakállas úriember egy gombot a kézfején. – Hozz egy kis kávét és vodkát a vendégnek! – utasította a szobába siető Kercsakot.

– Bocsánat, ez a majom is beszél édenül? – dadogtam még mindig nem térve magamhoz, hogy ilyen fantasztikus szigetre csöppentem.

– Nem, csak ért. Egy kicsit édenül, egy kicsit oroszul. Ahogy a papája – nevetett dr. Moreau reinkarnált alakja. – Csücsüljön már le, kedves Krisztián!

A beszélgetés elég nehezen indult, csak amikor egészségügyi témát dobtam be, nyílt meg a doktor egy parányit, azontúl semmi konkrétumot sem árult el magáról. Kicsit emlékeztetett Hitlerre. Ő is elég ritkán szólalt meg, viszont ha megszólalt, valljuk be őszintén, ugyancsak csillogott-villogott. Oké, nekem így is megfelel. Ha te hallgatsz, én is hallgatok. Legalább egyik sem szolgáltatja ki magát a másiknak.

Azért egy hét múlva ismét bekopogtattam az „öreghez”, utána megint, amíg meg nem tudtam, hogy hívják, mi a mestersége stb. Azt eltaláltam, hogy orvos volt, de nem Moreau-nak hívták, hanem Szergej Szergejevics Gorgyejevnek, akit tiltott genetikai kísérletei miatt állandó megfigyelés alatt tartottak. Ezt kiküszöbölendő bújt el ezen a zord éghajlatú szigeten, és azóta is itt él, operál.

– Szép, felfogtam, de miért ilyen szörnyeket?

– Szörnyeket? Miért lennének szörnyek ezek a szelíd, intelligens egyedek? Na, majd egyszer kifejtem, miért fontos ilyen egyedeket alkotni. Egyelőre azonban maradjon az én titkom.

Szóval sorstárs. Még abban is hasonlítottunk egymásra, hogy egyikünk sem tudott perfektül édenül, így aztán vagy a fordítógépet vettük igénybe, vagy mindketten kevertük az édent az orosszal és magyarral, tekintettel, hogy egy icipicit én is tudtam oroszul. Bizalmáért bizalommal fizettem. Elmeséltem neki, ki vagyok, és milyen elárvultnak érzem magam, mióta faképnél hagyott az egyetlen nő, akit szerettem.

– Akkor nem vagy egyedül. Hallgasd csak meg, én hogy jártam – melegedett a témába, és hirtelen áttért a tegezésre.

Meghallgattam, és ettől kezdve már én sem éreztem magamat annyira árvának a szigeten.

(Következő rész: jövő vasárnap)

Megosztás

Tweet