Verőfényes szombat délután volt, a legjobb idő egy plázatúrára. A lápkörzettől, ahol élünk, egy szűk gyalogút kanyarog a romig, csak tíz perc sétába telik, és ott is vagyunk a pláza izgalmas világában. Ott szoktunk játszani: elbújunk a folyosókon, az üzletekben, és lesből támadjuk meg egymást. Mit mondjak, remek móka ez a háborúsdi, de mégis az a legjobb a plázában, hogy kicsit láthatjuk azt a világot, ami még a nagy háború előtt volt.
Janival nagyon jó plázázni, mindig újabb és újabb dolgokat fedezünk fel a boltokban és közben röhögünk mindenen. Ezen a szombat délután is vele indultam el a faluból. Megálltunk a hatalmas parkoló közepén, két autóroncs között. A lapos, hosszú épület homlokzatáról már rég lehullottak a reklámok, a neonfeliratok, az ablakokat betörték: az emberek sok-sok anyagot vittek le a láphoz, hogy ott felhasználják őket a házainkhoz.
– Na, Ernő, merre menjünk?
– A mozikhoz – mondtam.
Nagyon szeretem a pláza mozi részét. Sok-sok moziplakátot bányásztunk már elő az elhagyott irodákból, izgalmas képek vannak rajtuk, egykori filmek címei. Szüleink sokat meséltek arról az időről, amikor beültek egy elsötétített terembe és a vásznon valahogy peregni kezdett a történet. El se tudjuk képzelni, milyen lehetett ez, mi csak a plakátokat nézzük, és találgatjuk, melyik film, miről szólhat. Egy filmet se láttunk még életünkben.
Sokáig a poszterek alapján próbáltuk elképzelni a háború előtti életet, de egyszer valaki közülünk megtalálta azt a bizonyos plakátot, amin egyszerre röhögtünk fel mindannyian: a filmnek az volt a címe, hogy: P. A. 50. Azaz Poszt Apokalipszis 50, azaz apokalipszis után ötvennel. Ez a film rólunk szólhatott, a mi korunkról, de mindjárt láttuk, hogy a plakáton szereplő világ, egyáltalán nem hasonlít a mienkre. Ezután nem nagyon hittünk már a mozis posztereknek, ki tudja, lehet, hogy a háború előtti életről is hazudnak.
Ezen kívül imádtunk a sötét termekben, a megmaradt széksorok közt bújócskázni.
Most Janival csak beültünk az egyik terembe dohányozni. Cigarettáink vörösen izzottak a sötétben. Mindenféle hülyeségről beszéltünk, lányokról, a lápi falunkban élő felnőttekről. Nagyokat röhögtünk, majd továbbmentünk, ki a mozi elé, oda, ahol régen az étkezőudvar volt. Itt asztalok, székek álltak egykor, az egyik falon még ott a felírat: „Mc D.n.ld..”. Az udvar tetőablakai már rég betörtek, amikor esik, a padlón piszkos tócsákban áll a víz.
Nagyon szerettük az üzleteket, sok fura dolgot lehet találni bennünk. Az álmennyezet a legtöbb helyen már nincs meg, itt-ott még lógnak a konzolok, de csak a csupasz betonfal vesz minket körül, visszhangzós csövek és az üres polcok. Rém vicces például a meztelen kirakatbabákkal játszani. Állítólag ruhák voltak rajtuk régen. Szétszedjük, aztán úgy rakjuk össze őket, hogy egy férfi testre női fejet rakunk fel. A kisebb srácokat, akik először járnak a plázába, azzal szoktuk hülyíteni, hogy ezek a műanyagbabák szobrok, amiket régen az emberek csináltattak saját magukról. Lám, milyen szép emberek voltak akkor. Nagyon élvezzük azt, ahogy a sok pisis elképed ezen.
Volt ott egy könyvesbolt is. Mára már könyv nincs benne, néhányat ugyan megmentettek az emberek, olvasgatják otthon, a többségüket a legutóbbi télen eltüzeltük.
Janival egy kicsit tébláboltunk még az ételudvaron és a környező üzletekben, de ezt is hamar meguntuk, elindultunk hát a széles folyóson a pláza másik felébe, ahol ritkábban jártunk. Az utunkat betört kirakatok szegélyezték, a fejünk felett itt-ott még lógtak a tetőablakok törött üvegdarabkái. Jön még néhány vihar és azok is leesnek. Lábunk alatt vakolatdarabok, üvegszilánkok ropogtak, volt a folyosónak olyan szakasza is, ahol bokrok, fák nőtték be az utat, úgy kellett átmászni rajtuk. Valahol kidőlt kandelábereken kellett átjutnunk. Igazi kaland volt átmenni a pláza másik felébe.
A keleti kijárat előtt ötven méterre ágazott le egy kisebb folyosó, ami az északi ajtókhoz vezetett. Abba az irányba fordultunk, mert ott tényleg ritkán jártunk.
A legutolsó üzlet feliratát még el tudtuk olvasni: Játékvilág. Játékbolt volt, ahol régen a szülők játékokat vettek a gyerekeiknek.
– Gyere – mondta Jani és belépett az üzletbe.
Itt találtuk meg a kártyalapokat. Az üzlet mélyén, egy polcon, félig kibontott papírdobozban sorakoztak. A kisebb papírkártyákon különféle focisták fényképei voltak. Ilyet még nem láttunk azelőtt. Mindjárt kerestünk is egy zúgot, ahol jobban szemügyre vehetjük a cuccot. A bolt berendezése nagyrészt fából volt, mint a lápi házaink, az egész egy régi – háború előtti – játszótérre hasonlított, csak bent építették meg a boltban. A csúszdák, kötélmászókák romjai közt végre találtunk egy sarkot, ahol leülhettünk. Valóban focisták voltak a képeken, még azt is odaírták melléjük, ki hol játszott, hány éves, milyen eredményük volt.
– Mi lehet ez, Ernő? – kérdezte Jani.
– Valami kártyajáték.
– Hogy kell vele játszani?
– Azt nem tudom.
– Figyelj csak, lehúzható a hátulja. Ez egy…
Matricákat találtunk. Igazi kincsek! Jani fel is ragasztott egyet a falra. Röhögtünk. Én is lehúztam az egyik kártya hátulját, és keresni kezdtem, hova ragaszthatnám fel. Ekkor láttam meg az albumot egy közeli polcon. Vékonyka füzet volt, ugyanolyan színű, mint a matricák csomagolásának színe, azon is focisták voltak, a vak is láthatta, hogy a füzet és a képek egybetartoznak. Lázasan kaptam utána. Poros volt, itt-ott szakadt. Kinyitottam és belül megtaláltuk a matricák helyét. Mindegyik be volt jelölve, hogy hova kell ragasztani.
– Ebbe kell gyűjteni őket! – mondta Jani.
– Keressük meg ezt! – mutattam a kezembe lévő képre.
Két perc lapozgatás után, a huszonkilencedik oldalon megtaláltuk a kártya helyét. Életemben először ragasztottam be matricát egy albumba. Rajtam kívül kevés gyerek dicsekedhet ezzel, ebben a világban.
– Mi lehet ez? – kérdezte ekkor Jani.
– Valami albumféle. Be kell ragasztani az összes focista képét.
– Jó, de minek?!
– Hogy tele legyen, te marha – mondtam és belebokszoltam Jani vállába. Röhögtünk.
– Lehet, hogy ha összegyűjtötték mindet, le kellett adni valahol, és kaptak érte valamit.
– Mit?
– Plusz kajaadagot.
– Gondolod, matricákért kaptak plusz fejadagot?
Jani csak a vállát vonogatta, én meg röhögtem.
– De nagy marha vagy!
– Tudod mit, ragasszuk be mind!
Harminc matrica lehetett nálunk. Sorra téptük fel a csomagolásukat, és kerestük a helyüket az albumban. Felváltva ragasztottunk Janival, nagyon jó móka volt. Mikor elfogytak a kártyák, tudtuk, hogy a másik polcon, ahol ezeket találtuk, van még egy doboz matrica. Jani ugrott is fel, hogy elhozza őket, de megdermedtek a mozdulatai. Merőn nézett a hátam mögé. Elsápadt. Ekkor megfordultam, hogy lássam, mit néz, én is elborzadtam.
Ők ketten ott álltak az üzlet bejáratánál. Egyforma arcukon egyformán félelmetes, gúnyos mosoly ült. A vörös-ikrek voltak, a lakótelepről. A nevüket nem is tudtuk, csak a hajuk színe alapján neveztük őket így. Öt évvel voltak idősebbek és minimum egy fejjel magasabbak, mint mi. A lakótelepi banda vezérei álltak velünk szemben, akik néha-néha átnéztek ide portyázni. Pedig a lakótelepi srácoknak van a legnagyobb területük a városban: egy teljes lakótelep volt az övék panelházakkal, iskolákkal, óvodákkal, nagy üzletekkel, nagy oktatási központtal, uszodával, könyvárral. Van hol játszaniuk bőven, mégis egyre többször jönnek át a plázába, ami tudvalevő, a lápi gyerekeké.
Jani nagy nehezen visszanyerte a hidegvérét, ösztönösen magához szorította az albumot.
– Ez nem a ti területetek – mondta az ikreknek.
A fiúk nem válaszoltak. Félelmetes lassúsággal beléptek az üzlet egykori ajtaján. Egyre közelítettek hozzánk. A félelem hideg érintése lassan kúszott felfelé a hátgerincemen. Tudtam, nem ússzuk meg ezt verekedés nélkül, hacsak…
– Húzzatok vissza a lakótelepre!
Ekkor az egyik vörös rámutatott az albumra, és kimondta azt a szörnyű szót, ami annyi verekedés elindítója volt már.
– Acca!
Jani hátrált egy lépést. Felkeltem és odaálltam mellé.
– Nem. Nem adom!
A két fiú egyre közelebb jött, csúnya, szeplős arcukban csak úgy lángolt a zöld szeműk.
– Acca!
Jani csak a fejét rázta. Hátráltunk, amíg el nem értük a falat. A jobb oldali srác most lehajolt. Egy széttört csúszda roncsai miatt nem láttuk, mit vesz fel a földről. Amikor felemelkedett, egy vasrúd volt a kezében. Olyan ismerősnek tűnt az a rúd. Valahol láttam már ilyent.
– Acca!
Jani a fejét rázta.
– Add oda nekik! – mondtam. – Nem éri meg…
Jani csak szorította magához az albumot. Ekkor rájöttem, mi az a vasrúd. Egy trambulin alkatrésze volt. Egy olyan szerkezeté, amin a régi gyerekek ugrálhattak.
Egy pillanat alatt történt a támadás. A vörös kettőt ugrott felénk, egy suhintás a rúddal, és Jani elvágódott a földön. Az album kiesett a kezéből. Utánakaptam. Ekkor a másik fiú lendült támadásba, hozzám ugrott, megragadta a torkomat, és csak szorította, szorította. Könnybe lábadt a szemem, eleresztettem az albumot, ami ismét leesett a földre. Próbáltam levenni a kezét a nyakamról, de ő csak mosolygott az arcomba. Aztán alám rúgott, leírhatatlan fájdalmat éreztem ekkor, de legalább elengedte a torkomat. Nyüszítve dőltem el a földön fetrengő Jani mellett. A könnyeimen keresztül még láttam azt, ahogy felveszik az albumot, elmennek a matricákért, megragadják a dobozt, és elindulnak kifelé az üzletből.
– Húzzatok haza… A kurva anyátok! – nyögte Jani. Ekkor a két vörös megállt és megfordult, azt hittem, kapunk még egy adagot.
– A pláza a miénk – mondta az egyikük. – Visszajövünk sokan és elvesszük tőletek.
– Mehettek vissza a mocsárba – vigyorgott a másik.
Röhögve léptek ki az üzletből. A folyosó visszhangzott a kaján nevetésüktől. Mi pedig fetrengtünk a könnyeink és taknyaink közt tovább.
– Te, Jani… Mi lesz, ha tényleg visszajönnek?
– Mi lenne?! – szipogta a barátom. – Mi is itt leszünk, lápi gyerekek. Harc nélkül nem adjuk oda a játszóhelyünket.
– Ez a mi plázánk, ugye? – kérdeztem ekkor.
– Igen, Ernő, ez a mi plázánk!
Verőfényes szombat délután volt.
(2016)
Hozzászólások