A következő napokban Szergej állapota észrevehetően rosszabbodott. Fájdalmai ugyan még nem voltak, de napról napra gyengült, öregedett. Lassan úgy nézett ki, mint egy 40, 50 éves, de még élt, és ragaszkodott az élethez. Ekkor hozzáköltöztem, hogy bármikor szegény barátom szolgálatára lehessek, no meg ott voltak az állatok, akikkel szintén törődnie kellett valakinek. Szergej „gyermekei”, elsősorban Barahuhunumakari hálásan fogadtak minden gondoskodást, és növekvő aggodalommal várták, hogy felbukkanjon közöttük az atyuska.
– Haragszik ránk az atyuska? – szegezte egyszer nekem a kérdést Barahuhunumakari. – Miért nem foglalkozik velünk mostanában?
– Atyuska beteg. De ne féljetek, remélhetőleg jobban lesz, és akkor ismét találkozhattok.
Hogy megértett, nem tudom, mert akármilyen okos volt, értelmi képessége mégiscsak messze elmaradt az emberétől.
– Figyelj ide, Krisztián! – intett magához egyik nap az öregúr; lehetett már akkor olyan 200 éves. – Szeretném közölni utolsó kívánságom.
– Máris? – dobbant meg a szívem. – Nincs ez egy kicsit hamar, Szergej Szergejevics?
– Nincs. Úgy érzem, rövidesen itt az a pillanat, amikor visszaadom lelkemet a… semminek. Meghallgatnál?
– Hallgatlak – kapcsoltam be a hangrögzítőt.
– Az az utolsó akaratom, hogy halálom után házammal és gyerekeimmel együtt égess el.
– Megismételnéd, mit mondtál?
Nyilván rosszul hallottam. A háza még megjárja, de hogy a teremtményeit is elégesse…?
– Jól hallottad, hamvassz el a gyerekeimmel, akikre hozzám hasonlóan a kutyának sincs szüksége. Pedig mennyi mindent tehettem volna, ha hagynak álmodozni, dolgozni. Semmi probléma, nekem így is jó, s miután eddig sem érdekelték, most már, ha akarnák, sem bíznék senkit reájuk. Megteszed?
– Huh, barátom te aztán nehéz választás elé állítottál – vakartam meg a fejemet. – Megtagadnom nem illik, végül is ez az utolsó kívánságod. De teljesíteni sem, mert én is bírom ám ezeket a gyerekeket. Nem beszélve arról, mekkora a tudományos értékük.
– Köszönöm, ez jólesett – szorította meg Szergej a kezemet. – De ha nem teszed meg te, megteszik az emberek, mert ők bizony utálják. Akkor már mégiscsak jobb lenne, ha mindnyájan együtt masíroznánk a boldog vadászmezőkre.
– Ebben van valami. De vajon a gyerekeid is meghalnak?
– Akárcsak én. Mint mindenki más az Édenben.
– Rendben, megígérem. Lehet, hogy most hibázok, de… Nos, igen, ennyivel tartozom egy barátnak – adtam be a derekam, annak reményében, hogy Barahuhunumakari meg a társai mégsem pusztulnak el a lángokban. – Hanem figyu! Még mindig nem mesélted el azokat az Édenhez fűződő mondákat, ami miatt egy ideje már imádkozni sincs kedved. Elmeséled? Leginkább az érdekelne, miért halnak meg újabban a Paradicsomban is az emberek – tapogattam meg a homlokát. – Elég forró, nem vagy te lázas, bátyuskám?
– Nem számít, jól vagyok. Ami pedig azokat a mondákat illeti… Hát elárulhatok néhányat, de figyelmeztetlek, akad köztük néhány olyan is, ami csöppet sem fog tetszeni, és bizony zavaros is helyenként.
– Annál inkább érdekel. De kezdjük talán az elején! Mi történt a Földdel, miután űrhajókra szálltunk, és elhagytuk a naprendszert?
– Állítólag még sokáig éltek arrafelé emberek. Egyesek az izzó Nap és magma közt, vagyis a föld alatt, mások a Holdon, Marson stb., amíg be nem látták, hogy vége, nincs tovább, vagy megsülnek, vagy sürgősen bejutnak a megígért Édenbe. Ne féljetek, imádkozzatok és higgyetek, prédikálták akkor a templomban, Isten nem hagyja el azokat, akik hűségesek Őhozzá.
– És lássatok csodát, egyik nap eltűntek a romok, az üszkös fák, a metángázos tengerek, és a Föld Paradicsommá változott.
– Eltaláltad, valahogy így. Másik verzió szerint azonban… Eh, sci-fi. Az egyik csoda, a másik fikció. Nekem egyik változat sem tűnik valósnak. Az igazság valahol középütt rejtőzhet.
– Azért mondjad csak! Engem érdekelnek a fikciók.
– Némelyek szerint sikerült repülő bolygóvá alakítani a Földünket.
– Ez komoly? Repülő szigetről még hallottam. Ha jól emlékszem, Jonathan Swift írt erről. De hogy egy egész bolygót lehessen kormányozni, na, erről még a sci-fi regényekben sem olvastam. Vajon hogy csinálták, és tulajdonképp hol vagyunk jelenleg? A Tejúton, vagy már kiszakadtunk belőle? Kitől lehetne erről konkrétabbat megtudni?
– Tőlem biztos nem, s miután az Édenben sem teleszkópok, sem obszervatóriumok, csillagászok nincsenek, tőlük sem. A papok meg csak egyet hajtanak: a teremtés véget ért, és ami létrejött, az egyedi, tökéletes és örök, mint maga a mennybéli Úristen.
– Szerinted is?
– Nekem nincs véleményem. Csak annyit sejtek, hogy valami sehogy sincs rendben ezzel a bolygóval.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások