(A Jó Ember Díj margójára)
Kiosztottuk. Immár tizenharmadszor. Megható volt. Mint minden alkalommal. Ha „agyturkász” fiamat szóhoz engedném, egyből megállapítaná: „persze, itt viszontlátod saját véleményed visszaigazolását”. Hát igen. Néha szükségünk van ilyen „visszaigazolásra”. Ilyenkor, ha rövid időre is, úgy érezzük, egy kicsit helyrebillen a világ rendje.
Végignézem a díjazottak névsorát: szociális munkás, művész, tanár, újságíró, múzeumalapító, örökségvédő, bohóc-doki, fotóművész, és beteg gyermekek istápolója. Remélem, mindenkit megemlítettem, nem szeretnék senkit kihagyni a névsorból. De az sem lenne baj, hiszen egyikük sem szeretne kitűnni a tömegből. Ők csak tették, teszik a dolgukat és mindezért semmi elismerést nem várnak. De ott vannak körülöttük azok az emberek, akiknek segítettek, segítenek, és ők jelzik ezt felénk.
Nem vagyunk mi egy világra szóló társaság, sőt nagyon kevesen tudnak rólunk. És ezt mi is tudjuk. Csak annyit tudunk tenni, hogy évente egyszer egy „szürke eminenst” kiemelünk a tömegből. És az a tapasztalatunk, hogy ők ezután is végzik a munkájukat, töretlenül, és legtöbbször a többség számára ismeretlenül.
Sokat barangolok az internet adta lehetőségekkel élve a hírek világában. Nézem és keresem a nevüket. És nem találom. A jóemberek közöttünk élnek.
Hozzászólások