Egy budapesti út mindig kalandos a vidéki számára. Már az elején, a Keleti aluljárónál kezdődik minden.
Elég egy kis tétova mozdulat: ahogy lelépek az aluljáró lépcsőjéről, ahogy keresem a jegy-automatát, a gyakorlott szemek máris kiszúrják: na, megjött a vidéki, értsd: a balek. Egy srác csapódik mellém meglepő gyorsasággal, elmondása szerint éhes, véletlenül van nála két metrójegy, féláron odaadja. Miközben odakísér az automatához, felajánlok neki egy szendvicset. Szemem sarkából látom, nem rajong az ötletért, erősen bizonygatja, hogy érvényes jegyekről van szó, a metrósokat is megkérdezhetem, ha gondolom. Ahogy próbálok kiigazodni a jegyvásárlás rejtelmeiben, jobbról odaugrik egy másik fickó, aki szemlátomást nagyon segítőkész, mondja, hogy segít, mert nem úgy kell, ahogy csinálom, hanem így, és boszorkányos gyorsasággal, virtuóz mozdulatokkal háromszor rábök az érintőképernyőre. Máris hull a jegy, hull az apró, a fickó olyannyira segítőkész, hogy az utóbbit ő maga venné ki a plexi mögül, ezt nem engedem, de végül mégiscsak a kezébe nyomok egy százast, megköszönve az „önzetlen” segítségét.
Időközben a jegyeket szorongató srác hirtelen rájön arra, hogy ő nemcsak éhes, hanem szállásra is gyűjt, igazán vehetnék tőle jegyet. Hol a 2-es metró, kérdem félhangosan (4-es metró előtt tanultam meg közlekedni Pesten), erre a srác kapva kap az alkalmon, szívesen elkísér, mondja. Isten ments, mondom, inkább megyek a 4-es metróval, ami utólag visszagondolva remek ötletnek tűnt, tekintve, hogy egyből elvitt a Kálvin térre, nem kellett kétszer átszállni. Remek találmány a 4-es vonal! A srác oda is elkísér nagyon buzgón, ha netán eltévednék vagy valami, közben nem győzi hangsúlyozni, hogy a jegyek tök rendben vannak, nem is érti, mé’ nem veszek tőle legalább egyet. Egy „nyasgem” morgással (hogy Ottlikot megidézve irodalmi legyek) kezébe nyomok némi aprót és elnyel a 4-es metró high-tech világa.
Hozzászólások