Egy szál magadban a halál ellen,
vért virágoztak a felszakadt erek.
Elhalt a remény a drága mellben,
hiába hívtál, s már hiába megyek.
Rám nehezülnek a fájdalom-hegyek,
rád a föld s az irgalmatlan magány.
Merre talállak meg, hol keresselek,
jaj, hová is mentél, édesanyám?
Nem szóltak hozzám náladnál szebben,
tegnap még óvtak a ma hideg kezek…
Ősz hajad már csak a szívemben lebben,
s szavamon érted zokog az ékezet.
Sehol egy ösvény, amely hozzád vezet!
Utánad csúszom: térdre tört a nyár,
de csak emlékeidre lelhetek,
jaj, hová is mentél, édesanyám?
Mit küzdhettél, egy szál-törékenyen,
arra gondolni még nem is merek.
Nem volt, ki segítségedre legyen,
aki elkösse a megpattant eret.
Most lehetne boldogabb az életed,
és már nem vagy, hogy megbocsáss!
Múlttá ragozza igéit a jelen:
jaj, hová is mentél, édesanyám?
Ajánlanám
cserébe életedért az életem,
de nem áll alkuba velem a halál.
Könnyeimet iszom, sírásom nyelem,
jaj, hová is mentél, édesanyám!
Pődör György verse Az otthon sziluettje című kötetből – 1988 (Bódi Tóth Elemér – Devecsery László – Pődör György)
Hozzászólások